Bernhard Parz zongorázik

Spirit of Improvisation (Mozart – Scarlatti – Liszt) -figyelemfelkeltő cím, a szerzők/művek egymásmellé rendelése is felkeltheti az érdeklődést. A borító címlapján szolid mosollyal félkeze mögé rejtőzik a zongorista, a kísérőfüzet hátoldalán behunyt szemmel mintha az Alexander Loyd könyvéből megismerhető „univerzális gyógyító kód” harmadik („állkapocs”) kéztartásának befejezésekor leste volna meg a fotós.

Fittler Katalin

Némely életrajza koncertzongoristaként tünteti fel az osztrák Bösendorfer-Artist művészt, aki Steinway-hangszeren örökítette meg Zürichben a mintegy ötnegyed órás programot. A felvétel a 39 éves zongorista produktuma, akiről azt lehet tudni, hogy az intézmény fennállása óta ő lett 30 évesen a legfiatalabb tanára Bécs város zenei és művészeti magánegyetemének. 

Gondolhatnánk, egy művésztanár némiképp másként „áll hozzá” egy felvételhez, mint az olyan pódiumművész, aki számára természetes az a „távolság”, amely elválasztja a publikumtól, akár valósan (pódium kontra nézőtér), akár virtuálisan (tér-idő távlatban a stúdió és a házi zenehallgatás tere között). Kiváltképp, ha nem konkrét műsor feljátszásának lehetőségét kapja, hanem több-kevesebb önállósággal maga állíthatja össze a programot. És várhatóan megkülönböztetett figyelmet kap (egyetemi) hallgatóitól, akikkel rendszeres zenei munka-kapcsolatot épít ki. Tehát, már magával a válogatással is tanít(hat), nemcsak az interpretációval – ráadásul a kísérőszöveg a koncepció verbális megközelítésére is lehetőséget kínál.

 

 

Aki előzmények nélkül, e felvételen találkozik először Berhard Parz nevével, talán jól teszi, ha rögtön a zenei anyaggal kezdi az „ismerkedést”, hogy ne befolyásolja a kétségkívül járulékos jelentőségű ismeretterjesztő szöveg milyensége.

Mozart F-dúr (KV 332) és A-dúr (KV 331) szonátája közé Domenico Scarlatti öt (egytételes) szonátája került, a műsor fináléját Liszttől az E-dúr, 104. Petrarca-szonett, valamint a Rigoletto-parafrázis adja.

Címként, programként megidézhető az improvizáció szelleme, de igencsak empatikus belső hallás szükségeltetik ahhoz, hogy a hangzó anyagban eme szándékot felleljük.

A Mozart-szonáták előadásának legfőbb sajátossága az intellektuális kidolgozottság. Dalolnak az „éneklő allegrók”, pregnánsak a harmóniaváltások, jól karakterizáltan különülnek el az egyes tematikus szakaszok. Olvasmánynapló mintájára kielemzett tételek sorjáznak, amelyek formatan órán ideális szemléltető anyagok lehetnének. A hallgató – hallgatja, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül a készen-kapott elemzéseket; odaadó figyelme elsősorban azokra irányul, nem pedig magára a tételek egymásutánjából kialakuló ciklusok zenéjére. Regisztrálja magában a karaktereket, a történéseket, de érzelmileg kívül marad a folyamatokon, ami abban is megmutatkozik, hogy pókerarccal teszi ezt, az elmosolyodásnak a legkisebb szándéka nélkül.

Másfajta „virtuozitást” hallhatunk a Scarlatti-szonátákban (NB., némi zeneirodalmi ismerettel rendelkező számára magától értetődően), s inkább elégedettséget, semmint játékörömet vélünk észlelni bennük az előadó részéről. Afféle „a tanár mintaszerű bemutatása” érzés hatja át a produkciót.

Liszt művei kétségkívül periférikusabb helyet foglalnak el Parz zenei világában. Ha diák játssza így a szonettet, tanára minden bizonnyal rákérdez, vajon ismeri-e a 104. Petrarca-szonettet. A produkció egészét „megkoronázó”-nak szánt Rigoletto-parafrázis szinte tálcán kínálja a lehetőséget az előadó számára, hogy elhitesse hallgatóival, mintegy akkor születik meg ujjai alatt nemcsak a hangzás, de maga a mű is (amely tekinthető akár kottában megörökített rögtönzésnek). Itt, ahol a tempókezelés minden korábbinál nagyobb szabadságot tesz lehetővé, a zongorista ezt a lehetőséget afféle „biztonsági hálónak” tekintette, márpedig a virtuóz darab improvizatív jellege akkor mutatkozik meg igazán, ha azzal nyűgözi le a hallgatót, hogy már-már feledteti a hangszerszerűséget, és már-már eszköztelen problémátlansággal engedi gyöngyözni a futamokat (stb.). A „bevállalás” legkisebb nyomát sem észleltük – az improvizáció szelleme legfeljebb az előre kiszámíthatatlan, egyedi formálásban mutatkozott meg.

Ami viszont megbocsáthatatlan: az olyasfajta „hiba” (Mozartnál!), ami korántsem „melléütésből” származik. A dinamikailag rosszul felrakott akkord olyankor is „hamisnak” tűnhet, ha nincs benne idegen hang – ha pedig sajtóhiba maradt a kottában, ismert darab esetében illik észrevenni és kontrollálni.

Remélhetőleg ez a műsor, ily módon, nem kvintesszenciája a művésztanár zeneiségének. Csak bizakodni lehet abban, hogy visszahallgatja az elkészült felvételt, és tanulságaival felvértezve vállalkozik a továbbiakban új felvételek készítésére.

 

Kiadó: TXA 

Katalógusszám: 19141