Beethoven ünneplése

250 éve született Beethoven. A Deutsche Grammophon új felvételekkel ünnepli, szonátákkal, hármasversennyel, szimfóniákkal. Pollini az utolsó három szonátát vette fel. Nem először, korábbi albumai 1976-ban (Op. 109, 110), illetve 1977-ben (Op. 111) jelentek meg. Míg ezek stúdiófelvételek, az új élő, tavaly készült, s Pollini stílusa nagyot változott az utóbbi időben. A másik Beethoven-lemez dirigense Daniel Barenboim, a harmadik pedig Andris Nelsons és a Bécsi Filharmonikusok játékát rögzíti. 

Zay Balázs

Úgy látom, Pollini útja három nagyobb korszakra osztható. Az első egy kivételes és rendkívül összeszedett pianistát mutat, akinek az előadásai a legmagasabb színvonalat képviselik, bárhonnan nézi őket az ember. Nagyon eltalált felépítésű, a bemutatott darabokról kivételesen hű képet mutató és az interpretációs lehetőségek körét illetően a centrális térben mozgó előadásokat ismerhetünk meg. Ez az a korszak, amikor Böhmmel, Abbadóval dolgozott. Ezt követően volt idő, amikor ugyan hasonlatosképpen színvonalasnak, de eléggé hűvösnek éreztem az előadásait. Aztán meglepett az előző két Chopin-lemez, mely már egy harmadik időszakot jelez, s ebbe esik ez a mostani album is. Pollini a második és a harmadik korszak között változott a legtöbbet. Ami a hangzást illeti, ezek kevésbé kristálytiszták, de gyanítom, hogy ennek, legalábbis bizonyos mértékben, az az oka, hogy élő felvételekről van szó, melyeknél a hangkép kikeverése esetlegesebb. A nagy különbség azonban Pollini játéka. Az egykor abszolút meggondolt és kontrollált játékú pianista idősebb korára szabadabbá vált, kevésbé ügyel a precíz dinamikai, ritmikai elhelyezésre, és bátran engedi el magát. Kevesebbet él a halkabb játékmóddal, inkább a felsőbb dinamikai regiszterekben mozog. S ami meglepő, hogy bátor és szokatlan megoldásokat alkalmaz. 

 

Az Op. 111-es szonáta két verziója ég és föld. Az első aprólékosan felépített, ez improvizatív. Még egészen meghökkentő része is van. Ha az interpretációt nézem, az első felvételek sokkal kiválóbbak. Ez azonban nagyon érdekes, főleg Pollinitől. S itt tehetjük fel a kérdést: ugyanaz az előadás más, ha Pollini játssza, illetve egy fiatal zongorista? Nehéz kérdés. De más, mert szerepe van az életműnek. Amit esetleg nem vennék jó néven egy kezdő virtuóztól, az egészen mást jelent, ha Pollini játssza, sok évtizedes, kiváló teljesítménye után. A jelek kontextustól függően mást jelentenek.

 

A második lemez a Hármasversennyel kezdődik. Méltatlanul mellőzött mű, mely a többi koncertnél semmivel sem gyengébb, sőt, a régi barokk hagyomány folytatója, kevés Mozart-előzmény után, előrevetítve Brahms kettősversenyét. Barenboim vezényli a Nyugat-Keleti Díván zenekart, mely nagyon dicséretesen  - és sajnos nem eléggé messzi hatással - hoz össze fiatal izraeli és palesztin zenészeket. Nagyon jó, kiforrott, delikát előadás. Könnyed, de nem súlytalan, levegős, hasonlóan Karajan második felvételéhez, melyhez ez szorosan kötődik, hiszen egyezik a két szólista: Mutter és Ma. Szép lett volna, ha meghívják az egykori harmadik szólistát, Mark Zeltsert, aki nagyon jó zongorista, de sajnos hamar elfelejtették. Biztos örült volna. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Barenboim remekül játszik a felvételen, élesen billent, játékával is jól strukturál. Karajan említett, második felvétele véleményem szerint jobb, mint a híres első, Ojsztrah, Rosztropovics és Richter szólójával, mely sietősebb, kevesebb benne a transzparencia és kevesebb az egyénibb megoldás. Yo-Yo Ma ezenkívül játszott még Barenboim - szintén a zongora mellől irányított - korábbi, ugyancsak a Berlini Filharmóniában - akkor a ház saját zenekarával - rögzített felvételén, Perlman mellett. Az is kiváló előadás, ennél kicsit súlyosabb, közelebb a régi, szimfonikus tradícióhoz, melybe Fricsay remek felvétele is tartozik (Schneiderhan, Fournier, Anda). Érdekes, hogy Ma azon teltebb hangon és egyenletesebben csellózik, itt alapvetően fanyar a hangja, sokszor szubjektív, hamarabb elhal, mintha néha a maga finom elképzelését valósítaná meg az összhangzás figyelembevétele helyett. Mutter az önjáróság és az összképbe illeszkedés terén középen helyezkedik el a két társa közt. Az előadás egész kicsit lassabb a megszokottnál. A zenekar hangja nagyon szép, áttetsző, puha. 

Ez az, ami jelessé teszi a lemez másik, Buenos Airesben, szintén hangversenyen rögzített darabját, a VII. szimfóniát. Ezt Barenboim többször felvette, a Berlini Állami Zenekarral is, aztán ugyanezzel az együttessel, mely persze nem ugyanez a zenekar, hiszen váltakoznak benne a tagok. A koncepció változatlan, de Staatskapelle Berlinnel készített felvétel súlyosabb, statikusabb, mint a két későbbi. Az előadás kiváló, de egy-egy fúvós szólista játékát néha túl pontozottnak érzem a lassú tételben. Az interpretáció erényét két dolog adja: az egyszerre puha, áttetsző, ugyanakkor ezzel együtt eléggé plasztikus hangzás, valamint a jó értelemben vett hagyományosság. Barenboim annyira ismeri a stílust, a művet, hogy minden alapvetően fontos aspektust megmutat belőle. 

 

E jellegzetességek szépen átvezetnek a IX. szimfóniához Andris Nelsonsszal és a Bécsi Filharmonikusokkal. Ez bizonyos tekintetben hasonló Barenboim felvételéhez. Nelsons is olyan dirigens, aki ápolja a hagyományokat, és inkább a profi előadásra helyezi a hangsúlyt, nem az attól való eltérésre. A kilenc szimfóniát éppen ezért egészen másképp közelíti meg, mint ugyanezzel a zenekarral annak idején Sir Simon Rattle, aki erősen a historikus irányzat hatása alá került, és bár természetesen színvonalas felvételt hozott létre, az a zenekar hagyományos hangzásától eléggé idegen. Nelsons sorozata így szép visszatérés. Alapvetően hagyja a zenekart játszani és vezetőként is közreműködője a folyamatnak.

Nelsons tempói inkább gyorsak a természeteshez és a korábbi átlaghoz képest, de az utóbbi idők néha szélsőségesen sietős megközelítéseihez képest mérsékeltek, továbbá alapvetően nyugodtságot sugallanak. Az I. tétel végén Nelsons kicsit modorosan lelassít. Azért érzem modorosnak, mert alapvetően messze állnak tőle a furtwängleri kilengések. A II. tételt finom kidolgozás, a III.-at kompakt megközelítés jellemzi. A IV. tétel vegyes. Ez a vegyesség az egész előadásra jellemző, mely nagyban ideális, stílusos és egységes, részleteiben azonban változó. Zeppenfeld hangja impozáns, de nagyon - és kontextuálisan túlságosan - autoritatív, amitől részben eltér Vogt kifejezetten lírai éneklése, mely egyébként igen szép. A nők közül Nylund kivételes szopránját emelem ki, aki e nehéz szólamot hajlékonyan és természetesen tudja előadni. 

Nelsons IX. szimfóniája nagyon jó, a mai olykor túlzottan könnyed olvasatok körében kifejezetten örvendetes, ugyanakkor nem igazán kiemelkedő az egyes részek érdekes megragadásán túli, egységes saját arculat tekintetében. Ezzel a zenekarral évtizedekkel ezelőtt Abbadónak sikerült kivételesen finom és emlékezetes előadást produkálnia.

        

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4838250, 4838242,4837505