Beethoven Sibelius után

Új felvétel jelent meg Beethoven kilenc szimfóniájáról a Profil Edition Günter Hässler kiadásában. A WDR Szimfonikus Zenekart (a Nyugatnémet Rádió Szimfonikus Zenekarát) – korábban Kölni Rádió-Szimfonikus-Zenekar – Jukka-Pekka Saraste vezényli.

Zay Balázs

A felvételek élő előadásokon készültek. Értelemszerűen a „nyugatnémet” szó nem régi értelmében értendő a két Németország idejéből, hanem az egyesült országon belüli elhelyezkedés szerint.

Sokszor kérdezik, érdemes-e újra és újra felvenni e sokszor előadott corpust. Érdemes. Nyilván nem várható el, hogy minden bejátszás felülmúlja a korábbiakat. Furtwängler előadásait nem is sikerült felülmúlnia senkinek, ahogy van még néhány kiemelkedő, melyet szintén nehéz még elérni is. Ám joggal várható igény az előrelépés, ami nem feltétlenül jelent felülmúlást, s az egyedi jelleg, még ha nem is mindig a legnagyobbakhoz fogható mértékben.

Megvan ez itt? Saraste az egyik legjobb finn karmester. Ő is, mint sokan mások, a kiváló karmester-tanár, Jorma Panula tanítványa. Egész fiatalon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy a Finn Rádió Szimfonikus Zenekarával kétszer is felvehette Sibelius összes szimfóniáját, stúdióban a BMG cégnek (RCA Victor), majd a Finlandiának szentpétervári élő előadásokon. Ezek a legjobbak közé számítanak mindmáig.

Sarastét kiváló dirigensnek tartom romantikus alkotások terén, versenyművekben eleddig nem győzött meg, igaz, nem is kísér sokat, s érdekes most a bécsi klasszika terén hallani.

Úgy vélem, jó, ha egy jelentős dirigens lemezre veheti a legfontosabb műveket, még akkor is, ha esetleg nem éri el a legmagasabb régiókat. Ez a sorozat mindenképp egyedi és érdekes. Nem mondom, hogy az élvonalban van, ugyanakkor az előrelépés és az egyedi jelleg terén mindenképp megfelel a kívánalmaknak.

Előrelépésnek tekinthető, mivel hangvétele, általános megközelítése újszerű. Persze nem meglepő módon, hanem mondhatni várhatóan. Saraste kis együttest alkalmaz, melynek hangzása egyértelműen reflektál a korhű előadói praxis bevezette ideálra, azaz könnyű és transzparens. Az előadások ennél fogva esztétikusak.

A kis együttes alkalmazása nem új, hasonlót tett Paavo Järvi is egy másik német zenekarral, a Német Kamarafilharmóniával. Paavo Järvi stílusa azonban más, nyugodt, statikus, kimért. E téren Saraste modorára talán az organikus jelző illik. Ez könnyen lehet, hogy a Sibelius-művekkel kapcsolatos gyakorlatból ered. Sibelius szimfónia-termése egyébként, bár sokan, tévesen, másként vélik, a szimfonikus hagyomány fő sodrának jeles és érett fejezete, így onnan visszalépni Beethovenhez részben otthonos is kell, hogy legyen. S itt bizony ez történik.

Saraste olvasatai az erő, a súlyos ellenében inkább a könnyedebb felé tendálnak. Eközben azonban szépen mutatják a fejlődést, a zenei szövedék linearitását. Ebben határozottan a Sibelius-művekkel kapcsolatos praxist vélem felfedezni, a vonalvezetésre való koncentrálást. Ez lazán ad absurdum még Furtwänglerhez is köthető, de meg kell jegyezni, hogy egészen más, mert Saraste eléggé kerüli a furtwängleri meglepő váltásokat és simán jövő, mégis erősen ható kontrasztokat, előadása nem tektonikus, elementáris, hanem sokkal inkább felszíni, domborzati. Nem a hősies Beethovent mutatja, nem élet-halál harcot, hanem a klasszikus mestert. A klasszikus mestert inkább a preklasszikához, semmint a romantikához kapcsolva. Az Eroica például határozottan nem heroikus. Nekem ezért épp azok a szimfóniák tetszenek vele jobban, melyeket kevésbé szokás kiemelni. Távoli hasonlóság említhető még Frans Brüggen és A XVIII. Század Zenekara előadásaival az áttetsző és könnyed hangzás révén. 

A IX. szimfónia furcsa meglepetést tartogatott számomra. Mikor Laura Aikint az Harnoncourt-féle Missa Solemnisben hallottam, azt gondoltam, egyenes és erős magasságai alapján mennyire jó lehetne a IX. szimfóniában. S íme, itt most ő énekel, jól, ugyanakkor nem érzem azt, amit képzeltem, s ez alighanem az eléggé gyors tempó miatt lehet.

Jó és tulajdonképpen egyedi ciklus, azt azonban nem mondhatni róla, hogy az igazán fontosak közé tartozna. Nekem kicsit preklasszikus ihletésű az egész, mintha Saraste visszavinné a műveket keletkezésüknél kicsit korábbra, s csökkentené a drámaiságot, növelné a zene önmagában való gráciáját. Ezért érzem a benne „kisebb” szimfóniákat sikeresebbnek.

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszám: PH18066