Bazzini és Sivori – két itáliai hegedűvirtuóz
A Concerto kiadó trükkös megoldást választott két kevéssé ismert Verdi-kortárs zeneszerző műveinek népszerűsítésére – és az eladhatóság növelésére. A Gramofon kritikusa értekeli műveket és a szokatlan kiadványt.
Fittler Katalin
A címlap afféle „kész átverés” hirdetés: kiemelten nagybetűkkel VERDI neve, alatta a műfajmegjelölés; alul, elkülönített mezőben, más színnel az előadók neve; a vékony fehér kereten kívül, felül, apró betűkkel egy igencsak fontos információ: „Works by A. Bazzini and C. Sivori”. Méltánytalanság ez a szerzőkkel szemben, még akkor is, ha „kereskedelmi szempontból” indokolt, hiszen nyilvánvalóan nem az ő nevük jelenti a vonzerőt a potenciális vásárlóközönség számára. És valljuk meg, nemigen kárhoztatható az a Verdi-rajongó, aki a parafrázisok hallatán sem érez késztetést, hogy megtanulja a szerzők nevét. Mert Camillo Sivori neve legfeljebb hegedűs-körökben ismert, s Antonio Bazzini életművét szinte csak 25. opusa, a népszerű ráadásdarab, a Manók tánca képviseli a hangversenytermekben.
Pedig a 19. században mindkét szerző hírességnek számított, maguk is hangversenyező hegedűművészek voltak. Sivori mint Paganini egyetlen „vállalt” növendéke híresült el, aki a korabeli híradások szerint négy évtized alatt mintegy 11.754 koncertet adott, nem kevesebb, mint 83.905 óra időtartamban. Életművében kétségkívül jelentősebb a virtuóz-pálya, mint a zeneszerzés. Bazzini pályája két szakaszra tagolható, a koncertezést követően a zenei élet szervezésére, tanításra került a hangsúly, miközben zeneszerzői életműve korántsem korlátozódik hangszere irodalmának gazdagítására. Míg Sivori „bravúrjátékos” volt, Bazzini előadásában a szenvedélyt, az elmélyültséget értékelték inkább. Sivori volt a „kobold”, Bazzini az „angyal”. Ily módon nem csoda, hogy parafrázisaik eltérő módon viszonyulnak az operákhoz. Bazzini tudatosan törekszik az egyes karakterek megőrzésére, az operabeli sajátos hangszerelési effektusok, hangszínek visszaadására, míg Sivoli számára a hatásosság az elsődleges szempont, ő gyakran cadenzákat iktat a folyamatokba, és az ismert-kedvelt dallamokat szívesen ütközteti váratlan pillanatokban.
A felvételen két-két fantázia szerepel Bazzinitól és Sivoritól. Előbbi a Traviata és A haramiák, utóbbi pedig A trubadúr és az Álarcosbál zenei anyagából válogat. A hallgató tehát ráismerhet közismert dallamokra, és gyönyörködhet olyanokban is, amelyek esetleg arra inspirálják, hogy meghallgassa az operát is.
Alessio Bidoli diszkográfiájából kitűnik, hogy rendszeres zongorista-partnere Bruno Canino (négy közös felvételük van). Életkorukat tekintve jelentős a különbség, jó fél évszázad (Bidoli 1986-ban született, Canino 1935-ben). A felvétel idején (2013) Bidoli 27, Canino 78 éves. Bidoli számára kihívás a műsor, Canino egy hosszú pálya tapasztalataival több mint megbízható hátteret ad érvényesüléséhez. Bidoli igyekszik teljesíteni a feladatot, a hegedülésre koncentrál, igényes helyek technikailag perfekt kivitelezésére. Ritkán meri „elengedni magát”, kommunikálni partnerével, közösen hozva létre a hangzást. Gyakran tényszerűen-kategorikusan merev a játéka, szigorú és komoly, ami azt eredményezi akkor sem „virtuóznak” érezzük játékát, ha perfekt módon teljesít. Talán a hang intenzitását akarja növelni, amikor élesre vált a hangja, talán egy-egy fordulat jelentőségét akarja éreztetni, amikor súlyos akkordok sorával akasztja meg a folyamatot. A gyakorlásként hatásos, ám az elkészült produkciónál már lebontandó támpillérek közül a metrikus hangsúlyok is elő-előjönnek igényes részletekben. A könnyedség ritka vendég nála, játékmódok függvényében fordul elő leginkább. A hallgatónak az az érzése, hogy „felmondja” a darabokat, ahelyett, hogy maga is aktívan részt venne az érzelmi-indulati folyamatok életre hívásában. Persze, közönség előtt, „élőben”, más a légkör, és más tétje is a virtuozitásnak! A fantáziák hatásából sokat elvon az a kontroll, amit a felvételkészítés hatására vállal a művész. Canino a korát meghazudtolva, egyszerűen elképesztő, egyszerre korrepetitor, kísérő és muzsikus-partner; zeneileg perfekt atmoszférateremtése igyekszik ablakot nyitni a mindenkori hangulatok változatos világára. Amikor reagál rá a hegedűs, belefeledkezhetünk – korántsem a fantázia-szerzők szándékával ellentétesen – Verdi zenei világába. Külön fejezet a dinamika kérdése, a hegedűszólam és a zongora kíséretének viszonya, aminek a megoldatlanságában ezúttal a mikrofonozásnak volt nagy szerepe (a két előadó eleve tudatában lehetett annak, hogy nem az általuk kialakított hangzásviszonyok lesznek a véglegesek).
(Költői) kérdés, mennyire kell ismernie a hegedűsnek azokat az operákat, amelyekből kaleidoszkópszerűen kell felvillantania képeket a fantáziák előadásakor. Az viszont nem kérdés, hogy a recitatív szakaszokban „deklamálnia” kell, szuggesztív hatást keltve. És a fantáziák „személyre-szabott” formájának áttekintése, tehát az egyedi alakzat felépítése, úgyszintén.
Négy fantázia felvételéhez három nap állt a rendelkezésre. Talán négy nappal, tehát alkalmanként egy-egy műre való kizárólagos koncentrálással oldottabb légkörben kerülhetett volna sor a felvételekhez.