Bariton-emlékezettől a magyar lemezkrónikáig

Amikor a gyűjtőszenvedély messze túlnő a hobbi keretein, késztetést ébreszt: közzétenni az információkat. És kellő invencióval rendre talál olyan tematikát, amely egyedi, hiánypótló kiadványokat eredményez. Mindehhez nélkülözhetetlen a szívós-szorgalmas munkabírás is. A Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány (JOKA) könyvújdonságainak elemzése következik.

Fittler Katalin

A több kötetet jegyző szerzőtriász: dr. Bajnai Klára, Borsos Tibor és Simon Géza Gábor 2020-ban két könyvvel jelentkezett, amelyek közül az egyik kiváltképp számot tarthat a zenebarátok érdeklődésére: Rózsa S. Lajos, a Magyar kir. Operaház bariton énekese élete és diszkográfiája. Sajnos már tapintásra kiderül: nem reménykedhetünk CD-mellékletben – igaz, végigolvasva a diszkográfiát, némi mentséget találunk erre (habár a hangrestaurátorok néha szinte csodára is képesek…).

Az Előszót követően négy (különböző terjedelmű) részre tagolódik az olvasnivaló: I. Életrajz – II. Lemezcégek – III. Diszkográfia – IV. Függelék. Az életrajz: megkerülhetetlen. Annál is inkább, mivel hasonló részletező-áttekintő szakirodalom nem áll rendelkezésre. A munka felelősségteljességét sejteni engedi már az énekes származását feltárni szándékozó fejezet kezdete: „Nem tudjuk biztosan, hogy mikor és hol született, hol és milyen iskolákban járt, csak találgatni tudjuk, hogy kik voltak tanárai, kiktől tanult énekelni, hol és hogyan hatott rá az opera, mint műfaj, egyáltalán hogyan jutott az alig több, mint 40 éve alatt egy minden bizonnyal nehéz sorban felnövő, sokgyermekes vidéki zsidó család gyermeke a világot jelentő Metropolitan színpadára. Még születési nevét is csak valószínűsíteni tudjuk.” A rejtélyek kedvelői számára izgalmas a rendelkezésre álló adatok-információk szembesítése és ütköztetése, akkor is, ha ismeretükben sem kíván állást foglalni a szerző. A lapalji jegyzetek mennyisége (szám szerint 367) alapos körültekintésre vall. Egy részük az információk és idézetek forrását jelöli, a többi az említett személyekről ad alapinformációkat. Ez utóbbi tűnik a leghálátlanabb munkának, ugyanis a rendelkezésre álló, rövid terjedelem egyszerre követel lényegre törést és konkrétumokat – ami néha kényszerű közhelyeket eredményez („széleskörű működést fejtett ki”, „sokirányú közéleti tevékenységet is kifejtett”, „számtalan lapnak a munkatársa”, stb.). Arra is akad példa, hogy érthetetlenül és indokolatlanul marad ki lényeges információ. A Fricsay Richárdról szóló (272.) jegyzet zárómondata: „Fia F. Richárd szintén karmester”. És említés nélkül marad: a másik fia is, F. Ferenc!

 

 

Az életrajz olvasásának a tempóját mérsékli, hogy állandóan lankadatlan figyelemre van szükség. „Repkednek” a dátumok, és néha könnyű elveszni a részletesen adatolt szakaszokban: melyik évben járunk? Közben néha még némi fejszámolás is beiktatható: hány éves volt ekkor Rózsa S. Lajos?! Mert a kevés magánéleti adalék szakmai életrajzba ágyazódik, miközben nem vonatkoztathatunk el a történelemtől sem… Külön „feladat” lehetett a szerző számára a szinonimák keresése, a bántóan sok szóismétlés elkerüléséért. Felsorolásoknál célszerű lett volna a táblázatszerű tagolás (például a jótékonysági szerepléseknél). Az életrajz főszövegében és az egykori újságcikk-idézetekben megannyi elgondolkoztató tény szerepel – az érdeklődő késztetést érez, hogy ceruzával a kezében olvasson, és aláhúzza a számára meglepő részleteket. Tanulságos az egyazon előadásról tájékoztató beszámolók összevetése is, amikor más-más háttér-információk birtokában más mozzanatokat emelnek ki. És minél többször találkozunk a hanganyag fenntartás nélküli, elragadtatott dicséretével, annál inkább sajnáljuk, hogy azt az olvasmányélmény segítségével csak elképzelhetjük.

A II. fejezet azt a 29 lemezcéget mutatja be röviden, amelyeknek a kiadásában megjelentek Rózsa S. Lajos felvételei. Előtte fontos információt kapunk: „… Rózsa S. Lajos valamennyi felvétele – az 1921-22-es Victor lemezeken kívül – itthon, Magyarországon készült, mivel nem hagyta el az ország területét. A külföldi cégek által készítetteket az ide telepített, vagy küldött felvevőjük, hangmérnökük az ideiglenesnek berendezett stúdióikban vették fel, majd a ’master’-eket a gyártás helyére, többnyire németországi gyárakba (főként Hannover), vagy a bécsi Grünbaum céghez vitték, ahonnan felcímkézve a kész lemezeket visszaküldték a magyar kereskedelem számára”. Az Első Magyar Hanglemezgyár azzal is kifejezésre juttatta egyik legkeresettebb előadója iránti megbecsülését, hogy „Rózsa S. Lajos művészi kivitelben sokszorosított arcképével” készíttetett a megszokott kerek forma helyett négyszögletes címkét (labelt) – ami annak idején újdonság- és érdekességszámba ment. A betűrendben felsorolt cégek sorában az utolsó a Zonophone – e cég 1908-as kiadású katalógusában „számos” felvétele szerepel a kedvelt baritonnak (a „számos” számszerűsítésével adósunk maradt a fejezet összeállítója).

A III., Diszkográfia fejezet a felvételi időpontok sorrendjét követi 1906 és 1913 között. Az áttekinthető táblázatban a legtanulságosabb „olvasmány” a második oszlop, a műsorszámokkal. Magyarnóták (népies műdalok) sokasága sorjázik (némelyik időről-időre újabb felvétellel), néhány népszerű operett-betétszám – és csupán a 1913-ban és 1914-ben került megörökítésére néhány nagysikerű operarészlet (ária, dal, bordal, prológ) a tolmácsolásában. 

A IV. fejezet, a Függelék nem egykönnyen megfejthető találós kérdést vet fel: a 170. oldalon látható egy kotta címlapja, amelyen ez olvasható: „RÓZSA S. LAJOS színművész úrnak tisztelettel ajánlva. Debreczeni nagy erdőben… EREDETI MAGYAR DAL. NEMESS ÁRPÁD szövegére. Énekhangra zongorakísérettel szerzette HETÉNYI ALBERT”.

A diszkográfiában e cím a 112. oldalon az 1906-os felvételek sorában szerző megnevezése nélkül szerepel (katalógus alapján, nincs információ a kíséretről sem), a 158. oldalon az 1911-es felvételek között a „Debreceni nagy erdőbe. Csárdás” szerzőjeként Dóczy Józsefet tüntették fel. Lehet, hogy Hetényi Albert dalából nem készült felvétel? A névmutató tanúsága szerint Hetényi (Heidlberg) Albert több 1908-as felvételének zongorakísérője volt. Eszerint újabb kutatási terület is kínálkozik még: a Rózsa S. Lajosnak ajánlott dalkompozíciók feltérképezése…

Dr. Bajnai Klára Előszavából megtudtuk, hogy neki jutott a feladat, hogy összefogja, koordinálja a teendőket és az összeállításban a fő szerepet vállalja. Egyvalami azonban e munka során perifériára került: az, hogy egymás „első olvasói” legyenek. A tiszteletet ébresztő adatgyűjtő munka kétségkívül azzal jár, hogy a történeti dokumentumok nyelvezete óhatatlanul is nyomot hagy bármennyire markáns saját stíluson is, vagyis az olvasmányosságnak némiképp a rovására megy. Ráadásul, a friss szemmel olvasó könnyen felfedezi a „rejtett tautológiákat”, amikor a szerzői közlés hitelének bizonyítására következik az a dokumentum-részlet, melyből az információ származik. Kiváltképp feltűnő, ha a mai közbeszédben idegenül csengő szavak térnek vissza az olvasmányok hatására (például: operaelőadások repríze). És a kollegiális szerzőtárs(ak)at is zavarnák a pontosítási szándékból született túlbonyolítások, mint „A részletekben való elsüllyedés elkerülése érdekében csak az említés szintjén:” -  amit bő hatsoros felsorolás követ (42. oldal). 

*

Borsos Tibor – dr. Bajnai Klára – Simon Géza Gábor: ebben a sorrendben szerepelnek a különleges kiadvány szerző a Hanglemez bélyegek című könyv gerincén és címlapján. 

Akik olyan világba születtek, ahol az interneten könnyen hozzáférhető szinte korlátlan mennyiségű zene, azok számára igazi időutazás elképzelni a reprodukálható hangfelvételek készítésének (h)őskorát. Az egyoldalas lemezekét, majd a kétoldalasokét, amelyekre különböző módon tudták felvinni az adatokat (véséssel/karcolással, préseléssel, majd papír alapú címkéken). Amikor nem minden gramofonlemezgyárnak volt hangfelvételi lehetősége, tehát más gyárak felvételeit adták ki, s mindinkább szükségessé vált a kereskedelmi jogban kialakult gyakorlat és a szerzői jogi rendelkezések összeegyeztetése, a művészek érdekképviselete. 

 

 

Kulisszatitkokra derít fényt a könyv fejezeteinek rövid tájékoztató bevezetője, rácsodálkozhatunk a különböző „jogvédő” praktikákra, és aki korábban furcsállva látott régi, 78-as fordulatú gramofonlemezen „bélyegeket”, megismeri azok funkcióját, jelentőségét. „Az e könyvben közreadott és bemutatott bélyegjegyek alapjában kétfélék. Az egyik része reklámcélú, a közönség számára figyelemfelkeltést szolgáló egyéni elhatározásból készíttetett, s a lemezcímkére ráragasztott bélyeg, míg a másik része jogszabályon, szerződési kötöttségen alapuló kötelező engedélyjegyek” – olvashatjuk.

A szerző-triász gyűjtőszenvedélyének eredménye válik közkinccsé: az idők viharát túlélt bélyegekhez gyakran érdekes kommentár járul. Kiderül, hogy néha a „felülírás” szándéka is közrejátszott (vagyis az eredeti adatok egy részének elfedése). A 2. fejezet (Zenei kiadók) bevezetése elárulja a szerzők nem-zenész mivoltát. Több mint hiba tárgyi tévedést iktatni a megannyi pontos-fontos információt adó környezetbe! Böngésznivalót kínál a Zenei kiadók címkesorozata; megfejteni a feliratokat, elkülönítve a rétegeket (pecsét).

Külön fejezetbe kerültek az úgynevezett engedélyjegyek. Értesülünk arról, hogy a szerzői jogok egyik legjelentősebb szaktekintélye dr. Marton Sándor volt – az ő nevével fémjelzett engedélyjegyek esetében megfigyelhető, hogy méretük egyre kisebb lett, hogy minél kevesebb helyet „takarjon ki” a hanglemezcímkéből. Anyagi meggondolásból vált szükségessé a szerzőjogi képviseletek nemzetközi szervezete – 64 további címke illusztrálja a hazai és külföldi társaságokat. A „Szerzők és előadók” fejezet 59 címkéje afféle autogram-olvasási gyakorlatra ad lehetőséget.

Érthető módon a leggazdagabb az illusztrációs anyag a kereskedői címkékből áll rendelkezésre – a hazaiakból 420, a külföldiekből 182 példány (pontosabban 181, mert a 6-100 helye üresen maradt). Látunk még „fényűzési forgalmi adóbélyegeket”, a hanglemez nem magyar származására utaló „Import” megjelöléseket, a gyártó országot hirdető bélyegeket, sőt, a tiszteletpéldányok is külön feliratot kaptak. Betekintést kapunk a „felülragasztott címkéket” életre hívó szándékokba is. E kalandozás közben szinte észrevétlenül jutunk tudásanyaghoz. 

*   

„Valódit” mond a 2021-es kötet címe: Hangzó gyöngyszemek új köntösben, ám Simon Géza Gábor és dr. Bajnai Klára munkája olyan tanulmánykötet, amelyet kötelező érvénnyel ajánlottnak kellene tenni mindazok számára, akiket foglalkozásuk arra predesztinál(hatna), hogy aktívan részt vállaljanak kulturális életünk gazdagabbá, értékesebbé tételében. Elképzelésekkel, ötletekkel – és még inkább: tervek megvalósulásának elősegítésében. A borító hátoldalán olvasható szöveg nem épp az érdeklődés felkeltésére alkalmas („... Előre kívánjuk bocsátani, hogy kizárólag magyar előadók alapvetően magyar gyártású és kiadású hangfelvételeinek újrakiadásával fogunk – a teljesség igénye nélkül -, kizárólag útmutató és példálódzó jelleggel foglalkozni.”) Az előszóból kiemelt szakaszban a „példálódzás” némiképp disszonáns felhangokkal értelmezhető, annál nagyobb figyelmet érdemel előtte az „útmutató” jelző. Ezt erősíti a folytatás is: „kedvet szeretnénk csinálni az e téma iránt érdeklődőknek, felvillantva a feladat érdekessége mellett annak kultúrtörténeti vonatkozásait is”. És kimondatlanul is érződik a „felhívás” – no, nem keringőre, hanem a bemutatott munkák folytatására. Ebben a – témához képest – szubjektív hangot megütő szakaszban Gonda János (1932-2021) a „magyar jazz fekete kezeként” kerül említésre. Gonda-tisztelők, figyelem! Önmagában ezért még nem érdemes letenni a könyvet.

 

 

A tartalomjegyzék végigolvasása változatos tematikát ígér. A legtanulságosabb a muzsikus-olvasó számára az első írás: az Intézménytörténeti és jogi rövid áttekintés szemlélet-tágító hatású. A 19-20. századi magyar klasszikus zene területén zongoristák és operaénekesek hangfelvételeinek értékmentésének feltérképezésénél néha zavaróak a tárgy által korántsem indokolt „kiszólások” (a „kanyiló grandó” meg a „kalap pénz”), de a közöltek - a lényegi tartalom - hamar „bevonzzák” az érdeklődőt. A Kis magyar CD kiadók, nagy magyar hegedűsök (1903-1942) frappáns cím mögött akad rácsodálkoznivaló – például, hogy Varga Tiborral 19 éves korában készítettek felvételt Stravinsky Berceuse-éből. A Prózai felvételek utóéletével való rövid „elszámolást” követően, Az egyházi zene területén a zsidó kántorok újrakiadása című fejezetben Ernster Dezső nevén akad meg a szemünk. Ráirányítja figyelmünket a Pannon Archiv Jewish Liturgy. Great Hungarian Cantors című kiadványára (PA 6669), amelyen a Kol Nidrét a nemzetközileg elismert operaénekes (a pécsi zsinagóga kántorának a fia) személyes imájaként hallhatjuk, 1948 őszén készült felvételről…

Két jazz-tematikájú áttekintés következik (az utóbbiban ismét feltűnik a Fekete Kéz, de érdemes inkább a Simon Géza Gábor jazzkiadványainak sorozataira koncentrálni), majd figyelemfelkeltő állítással kezdődő cím: Akit Kodály is csodált. Újrakiadási epizód Tabányi Mihály, az 1942-es „Tangóharmonika Olimpiász” győztese életéből. Kár, hogy eme csodálatra még csak utalás sem történik a későbbiekben. A Tánczene, operett, magyar nóta újrakiadások a Hungarotonnál: Putnoky Gábor, Zerkovitz Béla, Kalmár Pál című áttekintés jó alkalmat kínál a kritikai megjegyzésre, bevett gyakorlatnak minősítve, hogy a kiadók – praktikus okokból - előszeretettel saját felvételeik újrakiadására szorítkoznak. A Variációk egy témára: filmhang, gramofonlemez, LP, MC, CD felsorolásai már-már auditív élményt jelentenek, hiszen nem egy filmslágerek napjainkban is népszerű. A záró tanulmány beszámoló SGG életművének egyik közelmúltbeli nagysikerű fejezetéről. Afféle Codának tekinthető a Csodák pedig vannak, amely örömteli újrafelfedezésekről ad számot, Kossuth hangjától Bartók kései Hegedűversenyének magyarországi bemutatójáig.