Barikádok és ledöntésük

A Barikádok cím mostanság nem cseng igazán jól, François Couperin azonban misztikus torlaszokról beszélt. Jean Rondeau és Thomas Dunford Erato-lemezén XIX. és XV. Lajos korából való darabokat hallunk nemcsak csembalón, hanem egyúttal lanton is, olykor még viola da gambával, illetve énekkel (mezzoszoprán, bariton). A műsor egységét a kor és az adekvát feldolgozás adja. Színvonalát pedig az inspirált előadás. Ez elsősorban Jean Rondeaunak köszönhető, aki napjaink egyik legjobb francia csembalistája Christophe Rousset mellett. 

Zay Balázs

Rondeau keveseknek adatott muzikalitással rendelkezik, amit az ember hajlamos adottnak vélni, mikor csak a néhány kiemelkedő csembalista előadását hallja, de ha ugyanazt meghallgatja mással, akkor végképp rájöhet, néhányan - köztük Rondeau - mennyire kiváló. A Misztikus torlaszok első ütemei megfelelnek erre. Rondeau ráérez arra, amire nagyon nehéz, nevezetesen a zene inherens lüktetésére, az agogika  megengedett, sőt egyenesen szükséges dimenziójára. Furcsa, de e mechanikus hangszer egyáltalán nemcsak mechanikus játékot tesz lehetővé, hanem olyan szabadságot is ad, mely bármilyen más hangszerével felér.

 

Thomas Dunford lantos kiváló partner, akárcsak Lea Desandre, aki egyszerre finom és temperamentumos énekesnő, a barokk-stílus értője. A lemez a címmel ellentétben épp a torlaszok megszűnését mutatja: nincs akadálya a variációnak, a szabadságnak. A változatosság nemcsak az eredeti alakokhoz képest gyönyörködtet, hanem a programon belül is, hiszen az állandó mellett kellemes az új hang, az új hangszer. Az átdolgozások többirányúak, csembalóról plusz lantra, lantról plusz csembalóra. A francia barokk magában is roppant gazdag, s ezt még tetézi az effajta játék. Az embernek az az érzése, hogy egy-két nap alatt egy másik lemeznyi anyagot is fel tudtak volna venni, ha épp van lehetőségük rá, hiszen nemhogy erőltetettséget nem hallunk, hanem épp ellenkezőleg, mintha egy versailles-i zeneteremben próbálnának, s ha az utolsó szerencsés Lajosok valamelyike azt mondja, akkor nem gond egy újabb vagy egy másik műsort adni. Hofmannsthaltól és Strausstól tudjuk, hogy néha ilyen is történik.  

 

Emilio Moreno és Aarón Zapico GLOSSA-lemezén szintén csembaló és egy másik hangszer szólal meg, ugyancsak átiratok formájában. A cím: A melankolikus Bach. Eszünkbe juthat Andreas Staier kiváló csembalista 2013-ban megjelent "pour passer la melancolie" című albuma. Moreno és Zapico Bach-átiratokat játszik viola da bracción - azaz karviolán - és csembalón. Az ötlet nem rossz, hiszen a barokk az átdolgozás végtelen lehetőségét rejti magába. Ám felettébb különös, hogy a melankóliát szinte hiába keressük. Az előadott művek jobbára nemigen melankolikus karakterűek, sőt, amelyiknél ezt könnyen el tudjuk képzelni, azt sem igazán melankolikus hangulatban fogják meg. A lemez, ha a hangszeres játék alapvető színvonalát nézzük, jónak is mondható. A csembalistára nem tudok rosszat mondani, bár olyan jót sem, mint Rondeaura, míg a karviolás kevésbé meggyőző. A fő probléma azonban az, hogy a lemez vajmi keveset hoz ki Bach zenéjének melankóliájából, ami pedig érdekes lett volna épp e hangszerválasztás mellett, hiszen a nagy stílusváltás következtében részben eltolódott a hangsúly a melankolikustól a gyorsabb tempók és a parlandósabb énekmód miatt, ugyanakkor egyes historikus előadók a pre-barokk korok effektus-orientált előadásmódjából okulva, szert tettek ennek hangsúlyozását segítő kifejezésére is.  

 

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 190295269951

 

Kiadó: GLOSSA 

Katalógusszám: GCD 920316