Az én Kodály évem – Vásáry Tamás emlékei

Vásáry Tamás szerényen őrzi emlékeit Kodályról, pedig nem mindennapi volt az az atyai barátság, mellyel őt a Mester kitüntette. Sokáig csak naplójában vallott erről, ám a napló azóta közkinccsé vált. Vásáry fáradhatatlan mesélő, történeteiből összeáll egy letűnt kor, kitapinthatók régen elfelejtett tárgyak, a személyek élővé válnak. Úgy látszik, hazánkban ő a múlt egyik őre, miközben 84-ik évében is zongorázik, vezényel, kiadós „beszélgetős koncerteket” ad Bernstein módra, és ír, ír, ír…

Dr. Székely György

Az írás lételeme, lelki kikapcsolódás a számára. Amikor jógázik, vagy éppen a Gellért-hegyen teszi meg mindennapos sétáját aktuális partitúrájával, akkor is körbeveszik őt a múlt nagyjai: a huszadik század itthoni és külföldi művészcsodái. Közöttük két óriás, akikkel szinte misztikus lelki kapcsolatban volt (van): Fischer Annie és Kodály Zoltán. A zenei élet két legendája barátságával ajándékozta meg Vásáryt, aki szerint az utókor nem a helyükön kezeli őket.

Vásáry Tamás (fotó: MTVA Fotó / Zih Zsolt)

2017-ben Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából emlékezések, koncertek tucatjai idézték fel a mestert. Mégis kiemelkedik Vásáry „Kodály éve”. A Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekart sok éve vezényli. Tagjai a 17. éve működő debreceni Ifjú Zeneművészek Nemzetközi Nyári Akadémiájának lelkes résztvevői. Idén Galántán, Kodály gyermekkorának egyik fontos színhelyén is szerepeltek. A Zeneakadémián Kodályról beszélt, zongorázott, ritkábban hallható műveket is vezényelt. A Müpában a nagy opusokat - Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum, Galántai táncok – adta elő sikerrel. Tartott jótékonysági koncertet is, beszélt rádióban, tévécsatornákon Kodály Zoltánról.

Csak hálásak lehetünk neki, hogy ismét közelebb hozta az embert, a zeneszerzőt és a pedagógust, akinek fanatikus eszméje volt, hogy elsősorban a zene segítségével lehet élhetővé tenni a világot. Vásáry kifogyhatatlan energiával népszerűsítette 2017-ben Kodály életművét, könnyed stílusú történetekkel fűszerezve, miközben a sok próba és koncert alatt át kellett élnie saját életét és pályafutását, amelyet a Mester személyesen, vagy a távolból sokáig követett. Vásáry életének legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy Kodály tanársegédjeként is működhetett a Zeneakadémián.

Üzenet címen jelent meg négykötetes naplója: egy vallomás sok-sok történettel és önvizsgálattal. Sokáig nem is gondolt arra, hogy más is elolvassa hosszú éveken át jegyzett emlékeit. Rábeszélés hatására mégis megtörtént: a privát életregényből könyv, majd könyvsiker lett. Idézzük fel ebből és más forrásokból Kodály alakját, „elsőkézből”, ahogy Vásáry Tamás látta és átélte.

Kodály Zoltán (fotó: MTI Fotó / Várkonyi László)

„Istenség volt…”

Kodály nem tartozott az ember kategóriába. Istenség volt. (...) Ilyenek a nagy szellemi tanítók, a nagy guruk. Nem lehetett senkihez mérni, előtte meggörnyedt vállal, kisiskolásként toporgott a legnagyobb rangú tekintély is, a főzeneigazgató Zathureczky, az Operaház igazgatója, Tóth Aladár, vagy a miniszterek. Vele szemben mindenki egy mindenható, de legalább is mindentudó ítélőszéke előtt érezhette magát, és teljes joggal, mert Kodálynak megvolt az a képessége, hogy átlátott mindenkin, tudta, hogy mi az, amit az illetőnek tudnia kellene, de nem tud, és erre rá is kérdezett.

Egyik órán a 18-as teremben Kodály a következő kérdést tette fel:

• Ki tudja megmondani, mi a jó és mi a rossz zene?

Senki sem vállalkozott a feladatra, mire Kodály könnyítés gyanánt így szólt:

• Válasszanak két nagyjából egyforma terjedelmű dalt, az egyiket a jóra, a másikat a rosszra példának.

Ez valamivel könnyebb feladatnak bizonyult, és valaki előállt egy Schubert dallal és egy gyatra slágerrel.

• No, hát akkor mondja meg, miért rosszabb a sláger, mint a Schubert? – kérdezte Kodály.
• A slágerben túl sok a kromatika…
• De a mester máris cáfolt:
• Na és a Bach Máté passióban? Mennyi benne a kromatika?
• Formailag nem arányos! – szólt közbe valaki.
• - Maga Schubert is írt a zongoraszonátáiban formailag aránytalan tételeket.
• A vizsgáztatás így folyt tovább. Bármit hoznak is fel akár a jó, akár a rossz indoklására, Kodály kész volt a cáfolattal, míg végül feladták.
•  Na látják, erről van szó. Azt, hogy miért jó az egyik zene, és miért rossz a másik, nem lehet szavakkal bebizonyítani. Az ízlésnek kell kifejlődnie ahhoz, hogy képes legyen megkülönböztetni.

Kodály bölcs esszenciájából nem csupán a zenére vonatkozóan kaptak választ, hanem az élet megannyi más területére, magára a bölcsességre vonatkozóan is. Vagyis megtanulták azt, hogy szavakkal, receptekkel, nem határozhatjuk meg, hogyan hozzunk bölcs döntéseket.

„Különös ember…”

A könyvben Tóth Aladárt is idézi: ”Milyen különös ember. Olyan meleg zenét tud írni, és annyi szeretet van benne, hiszen oly sokaknak segített a háború alatt, még neked is, amikor megvette a zongorát. Mégis, igazán gyöngédnek csak egyszer láttam. Az állatkertben voltunk, és az orrszarvúk előtt állva odahívta a nagy, behemót állatot. Amikor az odajött, Kodály benyúlt az elkerített részen, és megsimogatta az orrát, gyöngéden gügyögve: „Gyere ide, kicsikém.”

A belső szentély, Kodály személyes lakosztálya két szobából állt. E két szoba képzett a ház sarkában berendezett „L” alakú, egybenyitott helyiséget, ahol az elsőben két egymásba fordított Bösendorfer adta az alapot a szinte megrendezett rendetlenségnek. A két hangszer le volt takarva egy-egy földig érő magyar mintás terítővel, de a zongorák fedele, a billentyűzetük le volt csukva, úgyhogy a terítő valósággal belelógott a klaviatúrába.

A két zongorán, az oldalt meghúzódó asztalkán, a székeken és még a földön is kották, könyvek borították az egész helyiséget, mintha épp most érte volna az embert költözködés, iratrendezés közben vagy valami belső szélvihar után, ami szellem gyanánt szétszórt, amit csak keze ügyében talált. Itt is félhomály uralkodott, mint az ebédlőben, ami a félig becsukott spalettáknak, meg a sűrű és megsárgult csipkefüggönyöknek volt tulajdonítható.

Két mellszobor is állt ott, Kodályt ábrázolva. Az egyiken még fiatalember. Ezt vörös kőből faragták, ami még inkább visszahozta a zeneszerző fiatalkori színeit, a másik már a negyvenes éveiben készülhetett, sötétzöld, bronz mellszobor. Tamás templomszentélyben találta magát, ahol a szobrai és képei közt ott járt maga az Isten is. Kodály járása imbolygó levegőúszás, szellemtétovázás. Kezeit csuklóban elejtve, kicsit előretartva halad, láthatatlan tárgyak után nyúl, láthatatlan lényeket kerül ki, a végtelenbe tapogat.

Áthalad a szobán, és a lakás végpontjába hatol, a zongoraszobából derékszögben nyíló kis stúdióba. Ebben csak egy íróasztal és két szék áll. A falat könyvespolc borítja egészen a mennyezetig.

Kodály Zoltán feleségével, Emmával leningrádi tartózkodásuk idején (1953. január 6.) (Fotó: Oroszországi Állami Fotó- és Filmarchívum)

Az alkotóművész

Látom magamat a zenetörténet lapjain, mint olyan betűt, amit most írnak. Tanúja lehetek, amint épp alkot korunk legnagyobb zeneszerzője. Eszembe jut, mikor egyszer a köröndi lakásán megkérdeztem tőle: „Tanár úr, hogy írta a Psalmust?” Olyan képtelen badarságnak hangzott ez, mint hangozna, ha halál után megkérdezném a jó Istent: „Hogyan tetszett megteremteni a mindenséget?” Mégis, a lehetőség egyedi volt. Kodály nem vette badarságnak szavaimat, hanem a rá jellemző rövidséggel és tömörséggel ezt mondta: „Néha a szöveg vezetett és írtam hozzá zenét, néha a zenéhez kerestem megfelelő szöveget.” Micsoda kiváltságban részesültem akkor is. Ez a mű nagy felhördülést okozott a Párt köreiben, még mielőtt megszületett volna. A mű témája a török áfium, de mindenki tudta, hogy ez csak allegorikusan török. Tamás meg is kérdezte Emma asszonyt, igaz-e a monda, ami városszerte járja, miszerint a minap egy Parlamentben tartott fogadáson Kodály és Rákosi találkoztak, és a rettegett diktátor tréfába burkolt fenyegetéssel fordult Kodályhoz: „Sok rosszat hallok magáról mostanában!” Mire Kodály egyáltalán nem tréfásan: „Én is magáról.”

A jótevő

Aztán épp, amikor arra szólították a fiúkat, hogy sorakozzanak, mert megtudják, hogy kit hova osztottak be, hogy kit az ország melyik részére küldenek kaszárnyába, akkor a teremben a szónokló őrmester elvtárshoz odamegy egy katona, és valamit a fülébe súg. Az egy pillanatra félbeszakítja ékesszóló mondókáját, majd felemelt fejjel körüljártatja tekintetét a vigyázban álló újoncokon, mintha azt keresné, igaz-e, amit a fülébe súgtak:

• Van-e itt maguk közt egy Vásáry nevű? Az hazamehet.

Egyszerre szegeződött rá száz kíváncsi-irigy szem, és ő leforrázva kullogott ki a teremből, mint kiválasztott, megkülönböztetett, mit a sors kegyeltje.

Gát Jóska (Gát József – a Zeneakadémia zongora tanszakának professzora) így magyarázta neki a történteket:

• Én épp akkor jöttem le a teremből, és a portán írtam alá a tanári ívet, mikor az Öreg berobbant. Kérdeztem tőle: „Tanár úr, azt hittem ma nem tanít.” Mire Kodály csak úgy félvállról odamordult: „Nem tudja bent van-e Zathureczky, mert el kell, hogy menjünk a hadügyminiszterhez Vásáry ügyében.” Mikor aztán Orosz bácsi tudatta vele, hogy a főigazgató úr fenn van a harmadik emeleti lakásán, de sajnos ma éppen rossz a lift, az öreg a lépcsőket hármasával szedve rohant felfelé. Hát ekkor láttam mennyire szerethet téged.

A zongora

„Mondtam, hogy nézzen ki magának egy hangszert, amit igazán jónak tart, aztán mondja meg…”

A hét végére akad egy lehetőség. Krizsán tud egy privát eladót, aki eladja a teljesen új állapotban lévő Steinwayét. Talán ezt megveszi majd valami intézmény, vagy Kodály elintézi, hogy ő bérelhesse?

Az Andrássy úti ház ajtajában mondatokat fogalmaz, s úgy köszörüli a torkát, minta egy képviselőházi szónoklatra készülne (…), de csak a küszöbig jut el, a házvezetőnő máris kérdi:

• Maga Vásáry Tamás? A Tanár úr ezt a borítékot hagyta itt magának – és egy címezetlen, közönséges szürke borítékot vesz fel az előszoba végében álló faragott faládából.

Tamás a kapualjban bontja ki: huszonkétezer forintos csekk Kodály Zoltántól Vásáry Tamás nevére (…). Részegen tántorog ki az utcára, és befordul a ház mellett. Szinte beleütközik. Kodályon kelletlenség érzik, nem sikerült elkerülnie a hálálkodót.

• Tanár úr, hogyan tudjam megköszönni? – toldja meg az igazi hálát még egy színpadias biztonsági rezdülettel.
• Tanulja meg a Wohltemperiertest kívülről minden hangnemben, meg három idegen nyelvet.

Szervusz (MTV–anyag alapján)

A Marosszéki táncokat a lakásán játszottam először: kék köntösben két zongora között ült egy forgatható széken. Szívvel lélekkel eljátszottam: odajött a végén, kezet nyújtott: „Szervusz.”

Mintha megérezte volna, hogy a sors később úgy hozta, hogy kvázi a fogadott fia lettem.

 

A cikk rövidebb változata eredetileg a Gramofon - Klasszikus és Jazz folyóirat 2018 tavaszi számában (XXIII. évfolyam 1. szám) jelent meg.