Az emberi hang dicsérete I. – Barokk Pünkösdi Fesztivál – Salzburg 2019

„Himmlische Stimmen” (Mennyei hangok) volt a salzburgi Pünkösdi Fesztivál négy napos programjának mottója, amely utalás a régi korok kasztrált énekeseire. Az ő tiszteletükre, az ő emléküknek ajánlotta a fesztivál művészeti igazgatója, Cecilia Bartoli ezt az egészen különleges programot. A 18. század legkiemelkedőbb énekes, muzsikus alakja Carlo Maria Broschi, művésznevén Farinelli volt, akinek különleges hangja megbabonázta közönségét, királyok versengtek érte. Produkcióiért hatalmas gázsikat kapott, ezzel ő lett a mai szupersztárok őse.

Székely György

Egy kis „hangtörténet”

Az emberi énekhang különös hatása valószínűleg egyidős az emberiséggel. Azonban nagyon nehéz meghatározni, hogy mióta létezik a művészi énekprodukció. Az emberré válás során a közösségi együttlétnek, a táplálék, a zsákmány megszerzésének is eszköze volt. De mióta tartjuk a humán művészet részének az emberi éneket? Az ókorban a görög, római színházi előadások része volt a kórus, de ez inkább prózai deklamációt jelentett. Az görög, római uralkodók udvarában már szólt a zene, az ókori hangszerekkel kísérték az énekeseket, de kottaleírás nem keletkezett. A középkorban az énekhang az egyházi életben és a trubadúrok dalaiban vált fontossá, és a leírt kottakép alapján már rekonstruálhatók a művek. Pontos utasítás azonban még itt sincs, a barokk korban vált a kottaírás mellett az előadói jelzést is fontossá. Az énekesek a templomokban csak férfiak lehettek, ám szükség volt a magas hangok előadására, amelyhez a középkorban alakult ki a „falsetto” azaz, a fejhang technika. Ezzel a technikával, amelynek folyamán a hang a felső szájpadláshoz, mint speciális „hangfenék”-hez ütődik, különleges hangszínezetű énekhang képződik. Népi énekesek, ritkán nők is használták, korunkban néhány pop-énekes is ezzel a hangképzéssel arat sikert.

A Salzuberger Festspiele Pfingsten 2019 programfüzetének borítója

A fejhangon való éneklés bizonyítja, hogy a férfi énekesek is képesek igen magas regiszterekben énekelni. Ha azonban nem megfelelően képzettek, ezek a hangok nem keltenek kellemes érzetet. A középkor-reneszánsz idején tehát férfiak szoprán-alt regiszterben énekeltek az a capella egyházi kórusokban. A másik magas regiszterű nem-női hang a gyermek énekesek hangja volt. Johann Sebastian Bach csodálatos passióiban, h-moll misé-jében, kantátáiban nem csak kórusban, hanem szólóének számokban is alkalmazta a gyermek énekhangot. Hihetetlen, hogy a nehéz Bach áriákat képesek voltak gyermekek is elénekelni, bár Bach írásaiból tudjuk, hogy az előadás minősége gyakran igen gyenge volt.

A 16. században keletkezett valakinek az ördögi ötlete, hogy a gyermekek kasztrálásával, azaz a herék eltávolításával a férfias hangfekvés helyett férfiaknál is megtartsák a magas regiszterekben való éneklés képességét.

Természetesen ez hormonális elváltozásokat is okoz, és a nemzőképesség elvész. A római pápák tilalma miatt (akik szó szerint vették Szent Pál apostol figyelmeztetését, hogy nők ne szólaljanak meg a templomokban), nem csak az egyházi szertartásokon, de színházakban, nyilvános zenei programokban is tilos volt a nők fellépése. Ennek következtében megjelentek a kasztrált gyermekek, később a felnőttek. A beavatkozást ezrével végeztették el főként a szegényebb családok, hogy gyermekeik anyagi jövőjét egy egyházi kórusban biztosítsák. Az akkoriban kevéssé számított, hogy ezzel gyermekeiket egy életre lelkileg tönkretették. A legtöbb kasztrált gyermek fiatal korban meghalt, mások koldusszegényen magukra maradtak.

Farinelli

Az uralkodók azonban szórakozni akartak, élvezték a felnőtt kasztrált énekesek különleges produkcióit, sőt azt gyógyító hatásúnak is vélték. Az opera műfajban megjelentek a különleges talentummal megáldott kasztrált énekesek. Farinelli életét egy sikeres film mutatja be, amelyet itt Salzburgban is vetítettek. Különleges hangjuk extázisba hozta közönségüket, egyszerre létrejöttek a barokk kor „futball-sztárjai”. A legnagyobbak (Carestini, Cafarelli, Senesino  művésznevű énekesek) valóban kimagasló előadóművészekké is váltak. Megihlették koruk legnagyobb komponistáit, operák százait írták számukra, elsősorban Olaszországban, Angliában. Franciaországban érdekes módon nem lett népszerű ez a hang- és műfaj.   

A kor két nagysága, Georg Friedrich Händel és Nicola Porpora írta a legnépszerűbb műveket kasztráltak számára. Porpora maga is falsetto énekes volt, később tehetséges kasztrált szólisták képzésével is foglalkozott. Az ő felfedezettje volt Farinelli, minden idők legnépszerűbb kasztrált énekese. Megindult a rivalizálás Händel és Porpora között, amelynek helyszíne már London volt, ahol Európa legszínesebb színházi és operaélete zajlott a 18. században. Az általuk vezetett operaházak gazdaságossága az énekesek (itt persze már virtuóz énekesnők is jeleskedtek) produkcióitól, sikerüktől függött. Adták-vették a sztárokat és sorra születtek a remekművek, amelyeknek halhatatlanságát korunkban elsősorban Händelnek köszönhetjük. Farinelli olyan karizmatikus énekes volt, hogy királyok, császárok bizalmasa lett. Még VI. Ferdinánd spanyol király is politikai tanácsot kért tőle, V. Fülöp király depresszióját pedig állítólag Farinelli éneke „gyógyította meg”.

Senesino

Ám a többi szerző (Albinoni, Caldara, Hasse, Leonardo Vinci (nem a festő!) munkássága is figyelemre méltó, annak ellenére, hogy műveik nagy része a feledés homályába merült. Mozart több operájában vannak kasztrált szerepek (Az álruhás kertészlány, Il re pastore, Lucio Silla, Mitridate, Idomeneo, Titusz kegyelme), ám ezeket a szólamokat már inkább nők énekelték. Egyik legnépszerűbb művét, az Exultate jubilate motettát is kasztrált énekesnek, Rauzzininek írta. Manapság a koloratúr szopránok sikerdarabja.

A 19. században egyre kevesebb kasztrált énekes működött (Rossini írta az utolsó kasztrált szerepeket). A 20. századot azonban megélte egy énekes, akinek hangjáról gramofon felvétel készült. Alessandro Moreschi, a vatikáni kórus énekese, majd igazgatója hangját hallgatva azonban nehéz elképzelni, milyenek lehettek a zseniális, kasztrált énekesek produkciói.

A „régi zene”, azaz a reneszánsz és barokk művek újrafelfedezése azonban megtörtént a 20. században és sorra mutatták be azokat a műveket is, amelyben kasztrált énekeseknek szóló darabok vannak. Magától értetődő volt, hogy női hangokkal helyettesítették ezeket a szólamokat, teret adva a kiváló, virtuóz alt és szoprán énekesnőknek. Ám éppen a 20. században történt meg, hogy egyszer csak rájöttek arra, hogy a férfi „falsetto” is képezhető, a férfihang szoprán és alt regiszterben is képes arra, hogy megfelelő technika kialakításával szólista produkciókra is alkalmas legyen. Az úttörő az angol Alfred Deller volt, aki 1948-ban alakított Deller Consort együttesével és szólókoncertekkel járta a világot, kiváló lemezfelvételeket készített elsősorban angolszáz zeneszerzők műveiből. Benjamin Britten neki írta a Szentivánéji álom operájának Oberon szerepét. Deller hangja egy falzett tenor volt, ún. lute-tenor, a régi angol lantkiséretes dalok énekes-hangfaja. Ezt a műfajt élesztette fel Deller, de hangja folyamatosan erősödött, repertoárja szélesedett. Létrehozott egy olyan szólóhangot, amely addig koncertteremben csak női énekesek hangregiszterében volt hallható. Megteremtette a „kontratenor”- nak nevezett hangfajt (bár az elnevezést már a reneszánsz korszakban is használták), amely művészivé, koncertképessé tette a férfihangot a falsetto magas régióiban is. Férfialt, -mezzoszoprán és -szoprán hangfaj is létezik azóta, amióta e speciális hangképzés elterjedtté vált. A hang alapvetően különbözik a kasztrált énekesekétől, akiknek kicsiny hangszálaik voltak, de mindehhez nagy mellkas és erős hang társult - a legmagasabb emberi hangregiszterig is elérhettek. A falsetto hangképzés ugyan ezt nem tudja létrehozni, de a 20. század végére népszerűvé vált régi zenei mozgalom hatására sorra tűntek fel jobbnál-jobb, sőt manapság már zseniálisnak mondható kontratenorok. Ez a hang más jellegű, mint a női szoprán, vagy alt, egészen különleges színezettel bír, és megvan a férfias jellege is. 

Alfred Deller tehetségét három gyermeke közül fia, Mark Deller is örökölte, aki édesapjával közös duettlemezeket is készített, majd átvette a Deller Consort vezetését is.

A laikus és sokszor rosszindulatú megjegyzések a közéletből lassan kikopnak, szalonképtelenné válnak. Ezzel egy időben kialakult e hangfaj sztárkultusza is, megidézve régi korok kasztrált énekeseit, és a nekik írt műveket

Manapság már nem csak csodabogár rajongótábora, hanem széles közönsége is van ezeknek az énekeseknek, hála a hanglemeziparnak, a képi és hangrögzítésnek és az internetnek. A cél az lenne, hogy a zenei élet teljesen természetesnek fogadja el ezt a hangfajt is, amely igazolja, hogy a hangmagasság nem nemhez kötött (persze ezt a sztártenorok korábban már bizonyították). A kontratenor énekesek repertoárja nem azonos a hagyományos tenorokéval, ám a reneszánsz-barokk irodalom szinte végtelen lehetőséget biztosít számukra.