Az élet művészete

A zongoristák igazi Mount Everestje – mondják a Goldberg-variációkról. A legtovább érlelt oratorikus mű – hangoztatják megannyiszor a János passió kapcsán. A legszemélyesebb vallomás – ez meg egyik állandó jelzője lehetne A fúga művészetének. Három olyan Bach-hegycsúcs, ahová mindenki szeretne eljutni, akkor is, ha tudja, elfogyhat odafönt a levegő, a lavinaveszély sincs kizárva, ott fent egyedül vagy, a serpák lentről drukkolnak, de már nem segíthetnek. Mégis vannak olyanok, akik többször is nekirugaszkodnak: mert a cél az út maga, nem a zászló kitűzése az oromra. Három Bach-CD, három csúcskísérlet, amiről csak a legnagyobb tisztelet hangján szabad szólni. Még ha nem tetszenek is mindig.

Bányai Gábor

A Goldberg-variációkat minden zenerajongó ismeri. Az is, aki nem. Minimum hallott valamelyik Gould-felvételről, talán még azt is tudja, hogy a sorozat eredetileg csembalóra íródott, de ma már inkább zongorán adják elő. Akik visszatérnek az eredetihez, azok meg igyekeznek valami újat felfedezni benne, próbálnak nem a szokott útvonalon eljutni a célig.

Magam először Zuzana Rúžičkovától hallottam, frissen születésnapi ajándékul kapott csehszlovák lemezjátszóm mellé lepett meg vele Édesapám. Nyilvánvalóan nem hallottam egy szót sem akkoriban korhű interpretálásról meg ilyesmiről, de beleszerettem a hangzásba, és amikor elkezdtem zongorázni tanulni, azzal idegesítettem a tanárnőmet, hogy belőlem vagy jazz-zongorista, vagy csembaló-játékos lesz (mindenki megnyugvására egyik sem lettem). És aztán jöttek sorban az unalmas vagy felkavaró élmények Landowskától Keith Jarrettig, Richard Egarrtól Ignacio Pregoig, Schiff Andrástól Angela Hewitt-ig – de közben a csoda,  az igazi felfedezés, Glenn Gould, aki azt bizonyította nekem, hogy ez a Bach nevű fickó meg a barokk egyáltalán nem vész a múlt ködébe, hogy mondandója nagyon is velünk él. Velünk élhet. Ezért szeretem a mai napig nagyon Murray Perahia felvételét is...

Az utóbbi időben is több interpretációt hallhattam, köztük nagyon jókat (Beatrice Rana vagy Alexandre Tharaud például) és nagyon önmutogatókat is (hogy Lang Lang se maradjon ki a sorból). Volt, aki megvágta az ismétléseket, volt, aki mindent eljátszott pontosan úgy, ahogyan azt a szerző eredetileg megírta. Volt, aki valamiképp ragaszkodott a legendák változatához – hogy tudniillik a variációkat Bach egy orosz diplomata, Kaiserling gróf számára írta, akinek a házában élt egy fiatal és tehetséges csembalista, Johann Gottlieb Goldberg, aki aztán a darabokat arra (is) használta, hogy az álmatlanságban szenvedő grófot azokkal elaltassa. Hogy igaz-e a legenda, azt nem tudni – az első biográfia, Forkel életrajza is jóval Bach halála után jelent csak meg -, de vannak előadók, akik ezt az „alvó-álmodó-álmatlan” változatot preferálják – a már említett Ignacio Prego teszi ezt talán a legmeggyőzőbben. De úgy tűnik, az Erato művésze, az inkább indie-pop idolnak látszó, jazzt is szívesen játszó, még mindig csak 30 éves francia csembalista, Jean Rondeau is ehhez vonzódik leginkább.

 

 

Rondeau nagyon gondosan tanulmányozta a mű eredeti kiadását, mely tartalmazza a szerző saját kezű megjegyzéseit is – és ennek nyomán úgy jellemezte a variáció-sorozatot, mint a csend emlékművét, vagy másképp szólva: ódát a csendhez. Ez a szándék már a nyitó Aria esetében is nyilvánvaló, olyan levegősen, békésen játssza a tételt, hogy úgy hiszem, amit Gould játszott, az egy másik darab volt... Rondeau az összes ismétlést eljátssza, amit Bach leírt, így aztán vagy száz percre duzzad a teljes mű előadása, melyben a csendeknek is kitüntetett szerepük van valóban. Nagyon alaposan végiggondolt előadás, és valószínűleg csak az első közelítés a részéről, biztos vagyok benne, hogy nem hagyja nyugodni a darab. És ezt jól is teszi: mert bármennyi szép részlet és megfogalmazás akad is játékában, összességében a csendjei jobbak és értékesebbek. Kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: valójában untam az egészet. Többször úgy járva, mint az orosz gróf, aki sajátjainak érezte a variációkat: elaludtam a CD-játszó mellett. Insomnia nélkül. Messze a csúcs alatt, még az alaptáborban...

Ha már többszöri nekirugaszkodás, többszöri felfedezés: 2021 Húsvétján az oxfordi Sheldonian Színházban John Eliot Gardiner már harmadszorra rögzítette CD-re Bach egyik legizgalmasabb darabját, a János passiót. Már az első (archív) felvétele is felkavaró: jó húsz perccel volt rövidebb, mint az akkoriban etalonnak számító Karl Richter-interpretáció, az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus ( az állandó csapat) olyan színeket mutatott meg a Passióból, melyek addig jórészt rejtve maradtak. Vibráló, gazdag színek jellemezték, intenzív drámaisága szinte színházi előadássá emelte az egész művet. Amikor (második nekifutás) 2003-ban élő előadását rögzítették, a karmester már túl volt a maga Bach-zarándokútjának egyik legfontosabb állomásán, az összes kantáta felvételén – és a Passió is tükrözte azt az imádságos hitet, melyet a zarándoklat során fölfedezett magában és a teljes bachi életműben. A drámaiság nem lett kevesebb, csak a lenyűgöző teatralitás fordult szenvedélyes imába. A kontempláló áriák még sosem szólaltak meg ilyen intenzitással, és nehezen feledhetők például Bernarda Fink varázslatos megszólalásai, annál is inkább, hiszen ez volt az egyetlen alkalom, hogy alt énekesnőt választott a tőle megszokott kontratenor helyett.

 

 

A mostani CD felvétele tavaly Nagypénteken történt. A covid-protokoll okán a zenészek térbeli elhelyezése is eltér a megszokottól: ahogyan szétszórta őket a színházban, az egészen új, drámai hangsúlyokat adott a passiónak. Gardiner ezúttal elmerészkedik olyan szélsőségekig, amelyek hiányoztak az első (stúdió)felvételről, sőt bizonyos értelemben még a csodálatos másodikat is elhomályosítják. Hallgassuk csak a nyitó kórus háromszoros HERR-invokációját, ezt a harcos felkiáltást, mely rögtön belehelyez minket a dráma kellős közepébe. Mert úgy szakrális zene ez, hogy egyszersmind egy drámai történet elbeszélése is. A korálok érzékeny szenzitivitása csodás ellentétet alkot a második rész turbáiban a tömeg harsány, szinte már-már barbár megszólalásaival, és ezzel átélhetővé teszi azt a drámát, melynek következményeit mind a mai napig érezzük és átéljük, vallástól és hittől függetlenül is.

Ugyanez igaz például az Evangélista szerepére is: az első felvételen Rolfe-Johnson mértéket adott, olyat, amit a mai napig nem haladtak meg, a másodikon Mark Padmore tán finomabb volt, a történet legapróbb részleteit is megénekelte – a mostanin Nick Pritchard távolság tartóbb, objektívebb, és éppen ettől lesz minden megszólalásának elképesztő súlya. De ugyanígy lenyűgöz Peter Davoren tenorjának megkapó szépsége, vagy nehezen felejthető a szoprán, Julia Doyle érzékenysége, amit pedig az utolsó áriájában alakít, arra nincsenek szavak: mélyen megrendítő imádság.

Az utolsó kórusnál döbbenünk rá, hogy Gardiner tempói és hangsúlyai talán kissé romantikusabbak, mint előző két felvételén. Emocionálisan olyan mélységekbe mer hatolni, ami tökéletesen illik a nagypénteki megrendüléshez. És tükrözik azt a véget nem érő folyamatot, ahogyan ez a mű egyre fontosabb lett magának Bachnak is: én legalábbis magamnak ezzel magyarázom, hogy bár a Passiót már 1724-ben bemutatták, a most hallott (és a kiadványban szereplő blueray discen látható) forma már 1749-et tükrözi, azt a végső kompozíciót, amit maga a szerző sosem élhetett át megvalósult előadásban. Gardiner most a legteljesebb módon nyúl a feltámadás drámájához, a nyitó kórust hallva szinte nem tudjuk eldönteni, nem kortárs műről van-e szó ebben a beavatásban?! Mindez igaz a zenekari játékra is: az eredeti hangszerfelállítás olyan érzékenységgel és virtuozitással szólal meg, ahogyan még sosem hallottam ezt a csodás együttest játszani. Ha valaki teheti, hallgassa meg Gardiner mindhárom felvételét – ha valaki most ismerkedik a Passió drámájával, akkor ezt a legutóbbit dédelgesse újra meg újra.

Mondanám: ez a csúcs, innen már nincs feljebb. De Gardiner nem az a muzsikus, aki képes megpihenni, akárhová ért is el. A zarándoklat folytatódhat még.

 

 

Mert a legnagyobbak nem csupán azt tudják, hogy a cél maga az út, hanem azt is, hogy ezt az utat újra meg újra be kell járni. Hogy mindig van mit fölfedezni. Nagy kedvencem, korunk egyik legérzékenyebb zongoraművésze, Daniil Trifonov is folyton folyvást új utakra merészkedik. A 19. és a 20. században tett nagy utazásai után most előre megy a barokk korszakba. Igen, előre, mert legújabb CD-je, a The Art of Life időben és hangvételben igenis progresszív. Ha tetszik: logikus folytatása annak a zarándoklatnak, melyet a művész saját hitét keresve eddig is hihetetlen intenzitással vállalt. Követve pályáját láthatjuk, hogy a reményt adó hit megannyi szeletét lelte már föl, most Bach utolsó műve, A fúga művészete köré szervezve koncepcióját belép a nemecseki értelemben vett kisbetűs életbe is. 

Már azzal is, hogy a központi, misztikus mű köré szervezve eljátszik néhányat Bach fiainak ismeretlenül is ismerős darabjaiból. Johann Christian (itt A-dúr szonátája szerepel), Wilhelm Friedemann (a lírai e-moll polonaise igazi meglepetés), Carl Philipp Emanuel (a c-moll rondo lírai megrendülése gyönyörű) és Johann Christoph Friedrich (az ismert gyerekdalra írt variációi elragadóan bájosak) művei látszólag nem illenének bele egy modern koncertvilágba, ahogyan a vegyes szerzőségű családi album, a második feleségnek ajánlott Notenbüchlein für Anna Magdalena Bach megidézése is eltér a megszokott előadói keretektől. Csakhogy mindennek nagyon is tudatos célja van Trifonov számára. Ő azt a humánumot keresi, ami összetartotta ezt a családot, az az emberség izgatja, ami a zseniális zeneszerző agyonmantrázott szobra mögül sejlik föl. Persze azt se tagadjuk, hogy a Bach-fiúk darabjai egyszersmind remek lehetőséget teremtenek a zongorista számára elképesztő technikai tudásának és virtuozitásának bemutatására – néha azt érzi az ember, legalább négy keze van -, mégsem ez a legfontosabb üzenete játékának. Sokkal inkább a mosoly, amit arcunkra csal, a mosoly, ami kiemel a hétköznapokból úgy, hogy közben azokat éljük át.

Olykor egy kézzel is hasonló varázslatra képes Trifonov. A d-moll chaconne Brahms jegyezte bal kezes zongoraátirata ( sokkal többször játsszák Busoni átiratát ebből a hegedű Partitából, de Brahmsé sokkal közelebb áll az eredeti darabhoz) nekem az egyik kedvencem a lemezen: ezúttal nem a virtuózt halljuk, hanem azt a művészt, aki az isteni hangot képes megtalálni Bach minden egyes művében (maga Trifonov fogalmaz úgy, hogy a bachi életmű számára Isten természeti törvényeinek tökéletes hangképe), aki a látszólagos monotonitásban fedezi föl a variációkat, az elegáns váltásokat és villanásokat.

A dupla album fókuszában A fúga művészete áll. Az 1740 és 1750 között íródott nagyszabású mű (az utolsó, befejezetlen darabtól eltekintve) egy egyszerű, már az első tételben bemutatott főtémára épülve 14 fúgát és 4 kánont foglal össze. Sokan tekintik a sorozatot a kontrapunktikus szerkesztés csúcsának, mások a bachi életpálya beteljesedésének. Trifonov tolmácsolásában mindez sokkal inkább önfeledt játékosság egy holisztikus világkép szellemében. Elképesztően játszik a ritmussal, a pacing nála sosem jelenti azt, hogy bármely téma vagy ellenpont rejtve maradna, kristálytisztán bomlanak ki a szólamok olyankor is, amikor a megszokottnál jóval gyorsabban ad elő egy-egy tételt (már például a legelsőt is). A legjobb szó talán a könnyedség Trifonov előadásmódjára – a könnyedség, mely aztán egy robosztus lezáráshoz, konklúzióhoz vezet (érdemes összevetni Gould CBS-es felvételével, mely sokkal súlyosabb játékmódot involvál). 

És ha már Gould: sok zongoristához hasonlóan ő az utolsó contrapunctus előadását ott hagyja abba, ahol Bach kézirata is megszakad (a kéziraton itt, a 239-es ütemnél Carl Philipp Emanuel Bach nehezen igazolható bejegyzése szerepel: „Ezen a ponton, ahol a BACH név mint kontraszubjektum jelenik meg, a szerző meghalt.”). Trifonov más utat választ, ő maga egészíti ki a darabot, folytatva az addig megkezdett motivikus anyagot. Megközelítése a mély basszus regiszterekkel, az erős pedálhasználattal egyfelől nagyon is kortárs, másrészt tökéletesen illeszkedik abba az intenzív nyelvbe, amely a mű nagy részére jellemző. Merész döntés, de az egyetlen logikus az egész lemezt illetően. Trifonov nem szobrot akar faragni, hanem egy esendően isteni, emberi léptékű életet bemutatni. És egy szobor maradhat csonkán, torzóban: egy bachi élet sosem. Talán ezért záródik az album egy Chorale zongoraátiratával: az öröm az, ami az ember vágyait Isten közelébe röpítheti.

Mert lehet, hogy Bach művei az isteni szándék isteni ihletettségű leírásai (csak A fúga művészete kapcsán mennyi teória létezik: hogy az első hét fúga a teremtés hét napja, hogy aztán a nyolcadik napon-fúgában megszólaljon egy triton képében az Ördög maga; hogy az első tizenkét fúga valójában a tizenkét apostol, meg Jézus és talán Mária, hogy aztán maga Isten fejezze be az egészet), de sokkal inkább az élet művészetének egyedülálló tanúi. Mert emberek vagyunk, gyarlók és isteniek – és azért annál jobbra lettünk teremtve, mint ameddig korunkra lealjasodtunk. Ámen.

 

Goldberg Variations – Jean Rondeau

Kiadó: Erato, Warner Classics

Katalógusszám: 190296508110

 

St. John Passion – John Eliot Gardiner

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 2894861822

 

The Art of Life – Daniil Trifonov

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 2894838530