Az élet fintorai

Nézünk egy filmet. Minden csordogál a megszokott mederben. Már-már el is unhatnánk, de akkor jön egy csavar. Erre vártunk. Bíztunk a forgatókönyvíró leleményében, hogy nem hagy cserben minket, hogy kitalál egy fordulatot, amitől a feje tetejére áll minden. Vagy legalább meghökkent. És elismerően csettintünk: milyen remek ötlet, micsoda fantázia. Aztán kijövünk a moziból, és éljük tovább a hétköznapjainkat. Hol várjuk, hol féljük a csavarokat bennük. Legtöbbször azonban észre sem vesszük. Pedig az életünk fintorai a legravaszabb dramaturgok. A DG most megjelent Macujev-lemeze csupa csavar, fintor, meglepetés, átverés, még ha tök normálisnak mutatja is magát.

Bányai Gábor

Három huszadik szerző alkotása, mindhárom zongorára és vonós zenekarra íródott (vagy legalább arra lett áthangszerelve), mindegyik elég meghatározó darabja a koncerttermi nívós programoknak. Mindez párosítva egy elképesztő zenészekből álló zenekarral (a Kammerorchester Wien-Berlin a Bécsi és a Berlini Filharmonikusok zenészeiből áll össze, szólistákból és szólamvezetőkből, művészeti vezetőjük a bécsiek koncertmestere, a szólistaként, kamarazenészként, olykor karmesterként is elismert Rainer Honeck), ami olyan vonóshangzást valósít meg, amilyet nagyon ritkán hallani – és egy jól bevált, virtuóz mackóval, a sokat koncertező Gyenyisz Macujevvel, akit az orosz repertoár egyik legjobb előadójának tartunk-tartanak. Ahogy egykor a Stílusgyakorlatok című előadásban mondták: mi kell még? Tán a csillagos ég? (Az persze mindig kell, ha bevalljuk, ha nem...)

Hol van hát a fintor, a csavar, a váratlan mindebben? Nézzük szép sorjában.

Macujev, miközben nagyszerű technikával bír – ami húsos ujjait, olykor furcsa kéztartását és billentését elnézve meglepő – ritka tenyérbemászó figurának tűnik. Néztem sok-sok felvételét, amikor másokkal játszik együtt: a lemezen is hallható Lutoslawski-mű például eredendően két zongorára íródott, Macujev többször eljátszotta ezt a változatot is, remekül, de úgy, hogy szinte rá sem néz a partnerére, nem érdekli, mi történik a másik zongoránál... De néztem Mozart egyik háromzongorás versenyművének felvételét is vele, meg két édes kölyökkel, ő van középen, és most sem érdekli, mi történik körötte, nem figyeli sem a karmestert, sem a tőle jobbra játszó 12 éves kis zsenit, eminens diákként teljesíti a maga szólamát. De a fenébe is, remekül! Az a típusú zenész, akit nem jó vagy inkább nem kell nézni-látni, mert az illúzióromboló. Amit hallunk tőle: olykor lenyűgöző. És ez az eminens orosz medve számomra amúgy is bicskanyitogató: ahogy hűségesküt tesz és pózol a hatalommal, a hatalomnak (kap is érte a gazdától rögtön egy magas kitüntetést), ahogy sietve odateszi magát nyílt levélben az ukrajnai vagy a krími „annektálás” ügyében az elvtársaknak, az nekem túl ismerős, és ezt még megfejeli számos jótékony munkával, jószolgálati meg futball-világbajnoksági nagykövetséggel, olimpiai fáklyavivéssel...  Igen ám, de közben imádja a szabadságot, ha leül a zongorája mellé, akár jazzt játszani, rajongott Oscar Petersonja hatására, hogy ő legyen az első klasszikus zenész, aki jazz-koncertet ad a Moszkvai Konzervatórium Nagytermében; és beáll a Rachmaninov-alapítvány művészeti vezetőjének, és óriási munkát végez, és remek lemezeket hoz létre e minőségében is. Ő az abszolút „jófiú” kifelé: de az a magánya a zongoránál nekem azt súgja, ez az irkutszki medve maga a csavar a történetben.

Vagy nézzük a lemezen rögzített műveket, ott is találunk meghökkentőt ...

 

 

Itt van mindjárt a nyitó darab, Sosztakovics 1. zongoraversenye. A c-moll koncert az egyik kedvencem. Már a hangszerelés is lenyűgöző: a szólistához egy vonószenekar és egy trombita csatlakozik. Csupa-csupa meglepetés és sziporka ez a zene. Indít a trombita egy szellemes fordulattal, aztán beköszön a zongora a főtémával, egyre gyorsul a tempó, az olykor ellenpontos építkezés során egyre dúsabb lesz az építmény, hogy a végén a trombita kiáltásai zárják le a szemtelen kekeckedést. És akkor váratlanul jön egy olyan csodaszép keringő a második tételben, hogy a lélegzetem is eláll, a témát egymásnak adják a hegedűk, majd a trombita, legvégül a zongora is bekapcsolódik, és elröpít messze a valóságtól, attól a rettenetes kortól is, amelyben íródott (1933-ban mutatták be a darabot Leningrádban), és annak furcsa, mai másától is. És egy furcsa, két kádenciás átvezetés után ott a zárótétel elképesztő paródiája, élén a trombitával (ezen a felvételen Tarkövi Gábor játszik trombitán, imádnivalóan, lenyűgöző pimaszsággal), mint egy a sztálini korban ragadt Till Eulenspiegel, és követi őt a zongora, még azt is megengedi magának a szerző, hogy Beethoven G-dúr rondójának híres-hírhedt, az elveszett garast csapkodva-rombolva kereső, groteszk bohóc-témáját is ide idézze a kádenciában ... Ez a zene maga a paródia, a lázadás, a bohóc gesztusa, hogy bár itt vagyok, a körön belül, a tapsotokból élek, de a lelkem, a pimaszságom, a könnyeim függetlenek tőletek! És Macujev, a jófiú, akinek szótárából már óvodás korában kihúzhatták a lázadás szót, megéli a bohóctréfa minden pillanatát, ez a lemez legjobb darabja, megunhatatlan. Szerző és előadó is úgy tesz, mintha hétköznapi történetet mesélne – aztán jön a csavar, amit még a cenzúra sem észlelt: és a fal adta-adja a másikat!

A második darab Schnittke 1979-es Zongoraversenye, melynek sajnos minden pillanatát kimódoltnak érzem és mérhetetlenül unom. Pedig ez is olyan történetnek indul, amelyben jelen van a kortárs művészet minden ismérve: futurista és szeriális hatások, reminiszcenciák és technikák, a különböző stílusok bőkezű halmozása (ez az úgynevezett polystylism olykor lenyűgöző eredményeket hozhat, nagyon gyakran azonban csak kibúvó, hogy elfedjék az invenció, a mondandó hiányát) – ebben a műben az a csavar, hogy végig várjuk, történjen már valami hiteles, személyes, de nem, megállás nélkül érdektelen tud maradni! Macujev nagyon erőteljes játéka sem tud ezen semmit sem menteni, sajnos.

És a végén egy másik kedvenc. Lutoslawski a 40-es években, a Wehrmacht elől menekülve és bujkálva egy kávéházban zongorázott (duót alkotva Andrzej Panufnikkal). Írt eredeti műveket, hangszerelte más szerzők darabjait, legalább 200 darabból állt a kínálat, Bachtól Brahmsig, Chopintől Stravinskyig: de az akkori repertoárból szinte minden elveszett. Kivéve a Paganini-variációkat. Na tessék, már megint egy remek csavar: egy filmben már itt könnyezni kezdenék ... Az eredeti kétzongorás változat nekem személy szerint jobban bejön. Ott sokkal jobban érződik az a fineszes szerkesztés, ahogyan „zongorássá” teszi a szerző a „hegedűs” hangzást, ahogyan nem szétszedve az eredeti Paganini-variációk (hiszen Paganini saját caprice-ára írt 12 változatot, ezt emeli át Lutoslawski) struktúráját, mégis új fénybe, új ellenpontba emeli mind a 12 kis darabot. Sokféleképp hallottam már ezt a sorozatot: van olyan változat, ahol a mostani lemezen lévő hangszerelést (mely egyébként Alexander Warenberg nevéhez kötődik) a zenekar mellett két zongorával adják elő, és a két zongora teljesen ugyanazt játssza... Maga Macujev is eljátszotta már többször az eredeti, a kétzongorás változatot, és megszólaltatta koncerten a most lemezre rögzített hangszerelést ... De nekem a kedvencem mindig az alapváltozat marad, mert az könnyedebb, szellemesebb, kevésbé veszi komolyan magát, átszövi a kávéházi szivarfüst és az olcsó konyak illata, a bujkálás és a szemtelenség heroizmusa. De ezt a zenekaros változatot is lehet élvezni, ha olyan előadásban hangzik el, mint ezúttal: Macujev és a zenekar sem akarja túl klasszikusra, túl komolyra formálni a jókedvet, az élvezetet. Ez a nyolc-kilenc percnyi sziporka még egy csavart tartogat: ahogy a Sosztakovics-mű esetében, egy pillanatra vagy néhány percre, most is elhisszük, hogy győzhetünk, hogy fityiszt mutathatunk történelemnek, diktátoroknak, hogy egyszer könnyeset nevetve megjavul a tönkretett életünk!

Ezt a lemezt én azért szeretem, mert minden belső fintorával együtt azt hiteti el velem, hogy jön még a rendező, az író, lesz még egy csavar az életünkben, amitől minden jobb lesz, meg szebb lesz, addig meg hallgassunk ilyen szemtelen zenéket (csak az a schnittkei unalom ne lenne...)! És mire rájövünk, hogy ez a csavar sosem jön el, hogy ezt senki nem fogja sem megírni, sem megrendezni nekünk, addigra csak az marad, hogy benyomjuk a cd-játszón a replay gombot. És ráfintorogjunk a tükörképünkre...

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 00289 483 8489