Átható metamorfózis

A harmincas évei közepén járó spanyol művész kvalitásait sejtteti, hogy első felvételeként Hindemith hegedű-zongora szonátáit örökítette meg. Ez a műsor sem jelent kisebb kihívást, Bach C-dúr hegedű szólószonátájának átiratával, és a szólóbrácsa-irodalom két óriásával, Hindemith és Ligeti szonátájával.

Fittler Katalin

Versenygyőzelmek, jelentős helyszíneken, rangos partnerekkel való közreműködések szinte valamennyi felvételkészítő művész szakmai életrajzában szerepelnek. Hogy a lelkes kritikákból figyelemfelkeltésként mely részleteket ragadják ki, annak elsődlegesen PR-értéke van. A hangzás által viszont a legmegbízhatóbb képet alakíthatjuk ki a művészről.

Jesus Rodolfo (aki tudását amerikai intézményekben tökéletesítette) ízig-vérig elkötelezettje a muzsikálásnak. Hegymászó alkat, akit minden kihívás inspirál – s mint olyan, felelősségteljesen körültekintő. Habár itt nem az életét kockáztatja, igényessége semmiféle engedményeket nem ad. Ez a maximalizmus mutatkozik meg hangképzésének intenzitásában, amely azt sugallja, hogy „nincs jelentéktelen hang”. A nemes szándék azonban nem mindig hozza meg a várt eredményt; a Bach-szonáta esetében már-már durva, darabos a hangzás, a túl intenzív hangképzésből adódóan bántó kisiklások is történtek (élő előadásban jótékonyan túlteszi magát az ilyesmin a hallgató, de a többszöri meghallgatás során legalább annyira zavaróak, mint a koncertfelvételek esetében a nyilvánvalóan eseti gikszerek). Hiába a fúga átgondolt felépítése, ha közben az építő sorsáért aggódunk, nem pedig az általa létrehozottakban gyönyörködünk.

A Hindemith-szonáta hangzásképére általános jelzőként leginkább az „ádáz” illenék – az időnként felcsillantott részletszépségek ellenére nem tud igazán „szeretnivaló” muzsika lenni (márpedig más interpretációk tanúsága szerint igenis az!). A hallgató tehát távolságtartó marad ezzel a zenével, tehát a népszerűsítő funkciót nemigen tölti be a felvétel.

Amire Ligeti György művéhez érünk, alkalmazkodik a hallás, szinte tudomásul vesszük, ilyen az „orgánuma” a brácsaművésznek (tehetjük ezt annál is inkább, mivel a hangzáselképzelése konzekvens). Itt az intenzitásnak „megszólító” ereje van, s ami a magyar hallgató számára bevilágító élményt ad, az a II. tétel (Loop). A műismertetőből (amely a művész közreműködésével készült) nyilvánvaló, hogy nem ismeretlen előtte Ligeti autoanalízise. De a spanyol művész olyasmit is kihall a kottából, amire nem utalt írásában a szerző! Döbbenetes az „áthallás” a Kékszakállúból, a hallgató szinte mondja vele a szöveget, „ugye, Judit…”. Hihetetlen empátiára vall a hangszeres megfogalmazásnak ez a sajátossága.

Már csak ez az egy mozzanat is sejtteti: érdemes megtanulni a brácsaművész nevét, és figyelemmel követni – leginkább felvételei alapján – pályája alakulását.

Cím: Transfixing Metamorphosis
Kiadó: ODRADEK
Katalógusszám: ODRCD367