Apropó nélkül: Ernest Ansermet
Ha valakinek kellően sok lemeze van, egy idő után rájön: nem kell feltétlenül újakat vásárolnia ahhoz, hogy új felfedezéseket tegyen, bőven adódik lehetőség az újrafelfedezésre. Ernest Ansermet hátramaradt életműve hatalmas, szinte beláthatatlan. Elég sokáig élt ahhoz, hogy ma is élvezhető minőségű felvételeinek tömege maradjon fenn vele, talán emiatt nem felejtette el őt az utókor. De vajon elég jól ismerjük? Írásunk a Gramofon (nyomtatott folyóirat) 2022 nyári számában jelent meg.
Mesterházi Gábor
Ernest Alexandre Ansermet 1883. november 11-én született Vevey-ben. Apja matematikus, mindkét szülője amatőr zenész volt. Ernest fiatalon hegedűn, klarinéton és más fúvós hangszereken tanult. A Sorbonne-ra és a Lausanne-i Egyetemre járt matematikus szakra, utóbbi egyetemen tanított is (1906 és 1911 között, majd 1914/15-ben). További párizsi matematika-stúdiumai közben zeneszerzést tanult a Conservatoire-on, illetve Genfben, vezénylést pedig Nikisch-nél, Weingartnernél, Mottlnál és Furtwänglernél, Münchenben és Berlinben (1909–1911). 1910-ben a montreux-i Kursaal zenekarának élén debütál karmesterként, a zenekar vezető karmestere 1911-ben. 1913-tól Genfben dirigál, ahol 1915-ben kinevezik a helyi szimfonikus zenekar élére.
Ekkor kerül kapcsolatba – Charles Ferdinand Ramuz, svájci író és költő révén, akivel a Les Cahiers vaudois-ban dolgozott együtt – Igor Stravinskyval, aki ekkoriban Clarensben él, és akivel jó barátokká válnak. Ő ajánlja be Gyagilevnél, aminek köszönhetően hamarosan kinevezik a Ballets Russes karmesterévé. Evvel párhuzamosan Buenos Airesben is zenekart vezet, a következő tíz évben a telet Genfben, a nyarat Argentínában tölti, a Ballets Russes tehát a harmadik társulat, melyet vezényel, 1916-ban például az egyesült államokbeli turnén is, ahol 105 nap alatt 105 koncertet ad – ekkor készülnek első felvételei. 1918-ban Genfben megalapítja a Suisse Romande Zenekarát, melyet ötven évig, 1968-ig vezet – e zenekarral forr egybe Ansermet neve karrierje nagyobb részében.
1922-ben Ansermet részt vesz az Európai Nemzetközi Kortárszenei Társaság alapításában (Alban Berggel és Anton Webernnel), noha a második bécsi iskolát egész életében és 1961-ben megjelent elméleti munkájában ellenezte. Ezt az ellenérzését (egy elég kevéssé visszafogott kirohanásban) etikai oldalról is alátámasztotta (ennek a lényege: a második bécsi iskola a múlt megtagadására épült, de aztán maga vált mércévé, melyet kevésbé tehetségesek vakon követtek – és ez csak arra volt jó, hogy a világban a hülyeség és ostobaság terjedjen, és „a hülyeség még számomra is az egyetlen, amit e világban gyűlölni kell, mert a gonosz forrásának tartom”).
A két háború közt Ansermet Európában és Amerika minden táján turnézik, s eredményesen igyekszik zenekarának biztos megélhetést teremteni a svájci rádióállomásoknál, aminek köszönhetően a Suisse Romande nemcsak létszámában, de repertoárjában is bővül. Francia-Svájc zenei felvirágoztatását mindennél fontosabbnak tartja, ennek érdekében számos csábító állásajánlatot utasít vissza. E „népművelői” munka fontos része, hogy 1937-ben megalapítja a Luzerni Fesztivált (a következő évben sikerül Toscaninit vendégül látni; 1939-ben pedig Busch és Bruno Walter is meghívást kap).
Ansermet számára a máig ható világhírt a Deccával 1946-ban megkötött szerződés hozza meg. Igaz, eleinte a híresebb, felkapottabb „helyi” zenekarokkal jár stúdióba (Londoni Szimfonikusok és Filharmonikusok, Párizsi Conservatoire Zenekara), de aztán túlnyomó többségben saját együttesével rögzíti felvételeit. 1951-ben huszonegy koncertet ad a Bostoni Szimfonikusokkal, Charles Munch helyett beugorva – a kritika az ő előadásait jobbnak ítélte meg, mint a kor szupersztárját, Toscaninit.
Eleinte elsősorban a kortársait vagy majdnem-kortársait (Debussytól Frank Martinig – a felvett művek jelentős részét annak idején maga mutatta be), illetve az orosz 19. század nagy és kevésbé ismert szerzőit, műveit veszi lemezre. Élete és karrierje utolsó fejezetében áll módjában rögzíteni a klasszikus repertoár egy részét Haydntól Brahmsig, Berlioztól Franckig és Saint-Saënsig.
Ansermet a nagy betanítók közé tartozott. Szilárd meggyőződése szerint a zenekar minőségét és gondolkodásmódját a vezető karmester határozza meg, a vendégkarmesternek kevesebb a lehetősége. Precízen és jól követhetően vezényelt, emellett egyáltalán nem volt purista: a karmester szerepét jóval többnek látta, mint hogy pusztán közvetítse a kottát, híres mondása szerint „a zene nem akusztikus jelenség, hanem valami, ami az akusztikus jelenségen belül van”. Emiatt szerinte egy zeneműnek több egyformán érvényes előadása is létezhet – ebben egykori mesterével Wilhelm Furtwänglerrel vall hasonló nézetet.
Ansermet nevéhez számos mű bemutatója kapcsolódik. 1917-ben Satie Parade-ját, 1918-ban Stravinsky A katona történetét, 1920-ban A csalogány dalát és a Pulcinellát, 1923-ban pedig a Renard-t és a Menyegzőt mutatta be. 1919-ben de Falla Háromszögletű kalapját, 1923-ban Prokofjev Chout-ját, 1929-ben pedig Stravinsky Capriccióját vezényelte először, utóbbiból lemezfelvétel is készült. 1946-ban mutatta be Britten Lucretia meggyalázása című operáját, két év múlva pedig ismét egy Stravinsky-mű, a Mise következett, a milánói Scalában. Ansermet nagy rajongója volt a svájci szerzőnek, Frank Martinnek, akinek 1956-ban mutatta be A vihar című operáját a Bécsi Operában, illetve 1959-ben Mystère de la Nativité című művét Genfben.
Ansermet Magyarországon is többször járt. Rácz Aladár cimbalomművészetét még az 1910-es években, Genfben fedezte fel (Stravinskyval). Nem ő, hanem Arató István cimbalmozik a Renard korábbi (1955-ös, érzésem szerint jobban énekelt) előadásán. 1938-ban Budapesten Bartók Szonátáját mutatta be a szerző és Pásztory Ditta zongorázásával (nem világos, itt mi volt Ansermet szerepe, hiszen a zenekari verzió későbbi, 1942-es), és járt itt 1940-ben, illetve 1961-ben is.
Utolsó felvételét Londonban készítette: Stravinsky Tűzmadárjának ki tudja, hányadik (a Deccánál egyébként a negyedik) előadásán az Új Philharmonia Zenekar játszott. 1969. február 20-án, Genfben halt meg. 85 éves volt.
*
Ansermet hagyatékáról nehéz átfogóan írni: egyszerűen nagyképűség és felszínesség voln. Noha rengeteg felvételét ismerem, az egész életműnek ez csak a töredéke. Nyilvánvalóan vannak azok a szegmensek, ahol Ansermet megkerülhetetlen. Már annak idején (1954-65 közt) is sorozatnak szánták azokat a Stravinsky-felvételeket, melyeket pár éve 8 CD-n újra közreadott a kiadó. Ennek első darabja volt az a Tűzmadár, mely a Decca egyik legelső, sztereóban ki is adott lemeze volt. Stravinskyval kapcsolatban fontos tudni, hogy Ansermet nem dőlt be a szerző jogdíj-bizniszből kifolyólagos átírási és szvitesítési mániájának, tehát mindig ugyanazt az (eredeti) verziót játszotta valamennyi műből. Ez a kb. tízórányi Stravinsky tényleg alap: értő előadások, nagyszerű zenekarral, ma is tökéletesen élvezhető hangminőségben. Az 1947-es felvételekkel tudok párat összehasonlítani – azok se gyengébbek, de biztosan nem szólnak ilyen szépen. Az 1946-os Petruska egyébként (nem számítva egy 1929-es Händel op. 6-sorozatot) Ansermet első Decca-felvétele – tehát „ér” Stravinskyval kezdeni. És emellett nem árt elfelejteni, hogy 1947-ben egy Prágai szimfóniát, 1948-ban pedig egy Exultate, jubilatét is rögzítettek Londonban, igaz, utóbbi a CD-korszakig kiadatlan maradt – vagyis nem igaz, hogy az ősz mester csak az utolsó években jutott hozzá a klasszikusokhoz.)
Nem készítettem statisztikát, de az a benyomásom, hogy mennyiségre Stravinsky után Debussy következik. Itt is több felvételt hasonlíthatunk össze különböző korszakokból, mégis érzékelhetően ugyanaz a felfogás: ritmikus, logikus, építkező, átgondolt, fegyelmezett, mégis inspirált előadások. Nekem a „kisebb” művek a kedvenceim, mint például a Kis szvit vagy a Játékdoboz, de persze ha (az erősen húzott) Pelléas és Mélisande szólal meg, arról se mondhatunk semmi elmarasztalót, túl a csonkaságán. És vegyük ehhez a széles repertoárt, ahol a Szent Sebestyén vértanúsága vagy a Jeux sem vész a feledés homályába. Ravelnél hasonló a helyzet – teljesen etalon-értékű előadások ezek hatvan-hetven év távlatából is.
Vannak a korábbi franciák, kicsik és nagyok: Franck, Fauré csodás miniatűrjei vagy Chabrier szellemes szösszenetei: itt Ansermet a humort vagy épp az idillt teremti meg, a hangulatot ragadja meg ködösítés nélkül. A humor pedig összefügg a színekkel, ahogy a zenekar játszik – szokás szidni a Suisse Romande Zenekarát, hogy elmaradna a Londoniaktól… e felvételek hallatán előítéletnek tűnik minden elmarasztalás.
Ez a miniatúra-érzés jól jön olyan szerzőknél, mint Dukas vagy az orosz Ljadov, aki Ansermet előadásában méltatlanul elfeledettnek tűnik. A humorérzék pedig jól jön Satie-nál vagy pláne Fallánál – ne feledjük, őt is Ansermet (és a Ballets Russes) vitte sikerre. És hogy szólnak mondjuk Borogyin Polovec táncai! Meg persze a nagyok: például Saint-Saëns Orgonaszimfóniája, végre izgalmasan és logikusan, vagy Chausson B-dúr szimfóniája. Az oroszok persze külön fejezet. Mindenekelőtt Csajkovszkij balettjei, hogy ne csak a modernekkel foglalkozzunk. Vagy a nagyszerű Seherezádé Rimszkij-Korszakovtól, egy 1947-ből, egy pedig a sztereó korszakból. Vagy a lakatlan szigetre vihető Kiállítás képei (1947). Nem akarom felsorolni a repertoárt, de tény: orosz és francia zenében nem lehet mellényúlni Ansermet vezényletével. És itt is igaz: sokkal szélesebb a repertoár a sztenderdnél!
Számomra nagyon is izgalmas az „másik” Ansermet, aki klasszikusokat vezényel. Schumann 2. szimfóniájában is példa értékű az építkezés, mindvégig, leszámítva a kódát, melynek lassítása számomra már a nehezen tolerálható kategóriájába esik – sebaj, ott van a Karnevál (Glazunov és mások hangszerelésében, nyilván balettcélra), finom és érzékeny. Vagy a Bevezetés és allegro kürtre (micsoda kürtszóló, a Suisse Romande szólamvezetőjével, Edmond Leloirral: szinte jobb, mint Dennis Brain!).
Ezen a lemezen hallható még a legklasszabb Haydn Trombitaverseny (Paolo Longinotti remek szólójával) és egy igencsak szép Mozart D-dúr fuvolaverseny, André Pepinnel, aki a csodás h-moll szvitben is fúj. Ők Ansermet szólamvezetői a Suisse Romande-ban – nem értem, miért fanyalognak egyesek e zenekartól. Bachtól pompás a 31-es kantáta bevezetője, illetve a D-dúr szvit is, és ha nem is kiemelkedő, de értő előadás az a pár kantáta is, melyet Ansermet felvett (ezek részint az utolsó felvételei közé tartoznak, 1968 őszéről).
Ha Mozart, akkor ajánlom a 361-es Szerenádot, igaz, egy picit néha szétintonálnak a fúvósok (emiatt nem szeretem Brahms Haydn-variációinak indulását Ansermet felvételén), de az előadás egésze nagyon mély, árnyalt és színes. A Mozart-szimfóniák is jók, ha nem is kiemelkedőek. Nagyon szép viszont az 537-es zongoraverseny koncertfelvétele, Casadesus szólójával. Haydn külön fejezet. A „párizsi” szimfóniák (1962-es stúdiófelvételek) a jelentős előadások közé tartoznak, és egy-egy szimfóniát (például a 22-est, a 90-est és a 95-öst) többször is előadta. Ansermet esetében akkora a korpusz, hogy meg se kísérlek minden felvételével foglalkozni, a koncertek csak ritkán férnek bele ebbe a dolgozatba. A „kis” 22-es szimfóniára is ugyanaz jellemző, mint a „nagyokra”: hogy építkezik, hogy előttünk alakul ki a mű struktúrája.
És hát itt van Beethoven – másoknál vele kezdenénk, róla ítélnénk meg, milyen karmester az, aki őt vezényli. Ansermetnél viszont Beethoven a „mellesleg” – na nem hozzáállásra, pláne nem minőségre. Erőteljes, ragyogóan szóló, világos, árnyalt és logikus előadások – de cseppet sem unalmasak. A Negyedik például egyáltalán nem esik a vidámság tévedésébe, a Kilencedik pedig betekintést nyújt, mennyire jó oratórium-karmester volt Ansermet – még ha nem is erről híres.
Liszt is a gyakran játszott nem kortársak közé tartozott. A leghíresebb a Dinu Lipattival rögzített Esz-dúr zongoraverseny (1947), melyet elsősorban Lipatti miatt szoktak emlegetni, akinek alig maradt fenn felvétele, pláne zongoraverseny szólistájaként. És szép, gyönyörű előadás ez! Ám ehhez a műhöz végképp kell karmester. És Ansermet alkalmazkodik a szólistájához (vagy az ihletett pillanathoz?): hallgassuk meg a szépséges Lipatti-előadás után Michelangeli koncertjét 1939-ből – azt hiszem, minden idők legfüstölgőbb Esz-dúr zongoraversenyét. A kóda tempója alighanem Guinness-rekorder. Remek, felvillanyzó, miközben a második tétel teressége szintúgy példaértékű. Ez se menne Ansermet nélkül.
A francia késő romantika és impresszionizmus kapcsán már említett miniatűrök a klasszikus repertoárban is fontos szerepet kapnak, és igen magas színvonalon szólalnak meg, mutatva: Ansermet-nek nemcsak a nagyformához, hanem ehhez is különleges érzéke van. Legyen szó egy Beethoven-, Weber-, Berlioz-nyitányról vagy akár Wagner-részletről.
Végül szóljunk Bartókról is. A Concerto 1956-os felvétele meglepően jó; egyértelműen a legértőbb „külföldi” előadások közé tartozik, és van egy jó kis Román népi táncok is. Adjuk ehhez az Anda Gézával előadott, hibátlan 3. zongoraversenyt is: kár, hogy Bartók nem kapott nagyobb teret Ansermet repertoárján.
Tisztában vagyok vele, hogy amiről írok, az Ansermet életművének csak egy kis szelete, ráadásul még az én ízlésemet sem tükrözi, hogy mit ismerek vele, sokkal inkább szerencse kérdése. Az azonban biztos, hogy ő azon kevesek közé tartozik, akiktől még fogok lemezt vásárolni, ha szembe jön valami, ami nincs meg.
KERETES1
A Ballets Russes
A világ talán leghíresebb modern balettegyüttese 1909–1929 közt működött, és neve ellenére sose lépett fel Oroszországban. Párizsban alakult, vándortársulatként Európát és Amerikát táncolta körbe. Leghíresebb impresszáriója Szergej Gyagilev volt, aki 1906-ban emigrált Szentpétervárról Párizsba. Olyan táncosok voltak a társulat tagjai, mint Nizsinszkij, Anna Pavlova, Ida Rubinstein, Mihail Mordkin, Tamara Karsavina. A Ballets Russes sikere azonban nem szimplán a táncosoknak, a koreográfiának vagy a zenének köszönhető, hanem ezek – és a jelmezek – együttesének, vagyis összművészet volt ez a javából. A kissé talán poros klasszikus balett után a műfajt a Ballets Russes a legmodernebb, legmerészebb ízlés (és divat) magaslataiba emelte: ma már nehéz elképzelni, de Stravinsky pusztán a zenéjével épp úgy nehezebben futott volna be, mint épp Ansermet, pusztán karmesterként. A kosztümöket, díszleteket többek közt Mihal Larionov, Léon Bakst, Pablo Picasso, Henri Matisse, Alexandre Benois és Natalia Goncsarova készítette – sokunk kedvence Tage Danielsson konzseniális filmje, a Picasso kalandjai, melynek karikaturisztikus tisztelgése sok mindent átad ebből az összművészetből.
KERETES 2
Ansermet és Boulez
Nem nehéz Ansermet kései utódát Pierre Boulezben megtalálni: ő is matematikus, ő is zeneszerző (na jó, Boulez igazán jelentős, szemben Ansermet-vel). Boulez – különösen a fiatal, akit még többre értékelek, mint az idős karmestert – röntgenszemmel közelít a partitúrához, elvileg tehát lehetne puristább, mint Ansermet. Az eredmény mégis hasonló: a logikusan gondolkodó, a zene felépítését értő, de nem azt hangsúlyozó hozzáállás. Boulez szétszed és összerak, Ansermet talán kevésbé bont elemekre, mégis mindkettejüknél ott áll a darab „megfejtve”, talán jobban, mint bárki másnál. A modern műveknél ez az aha-érzés az, melynek kapcsán el tudom képzelni, az ősbemutatókon mekkora szolgálatot tettek kortársaiknak és a kortárs zenének. Közös ezen túl az is, hogy mindkettejüknél hajlamosak vagyunk a repertoárt a 20. századra redukálni. Hallgassunk bármelyikükkel Berliozt vagy akár Händelt – nem fogunk csalódni.