Ahol a timba, a rumba és a santeria az úr

A műsorfüzetben és az előzetesekben a korábban felfedezett és világkarriert befutott Richard Bona számított húzónévnek, de én kifejezetten Alfredo Rodriguez kedvéért mentem Paloznakra. A zongorista 2006-ban a Montreux-i Jazz Fesztiválon találkozott Quincy Jones-szal, akinek biztatására az Államokba költözött. Figyelem egy idő óta a munkáit, már a 2014-es lemez, a The Invasion Parade mutatta, rajta olyan remeklésekkel, mint a „Santa Barbara”, hogy itt emberükre akadtak a sémákban gondolkodók - egy öntörvényű tehetségre. Aki Kubából érkezik Amerikába, arra gyorsan rákerül a latin-amerikai jazz címke, de ez a „kubai konfekció ruha” rá nem illik igazán. Utcazenész volt, aztán egy havannai klasszikus konzervatóriumban tanult, apja zenekarában játszott először, az afro-kubai ősi népzene éppúgy ott van a muzsikájában, mint Bach és Stravinsky. A latin jazz igazi specialitása az, hogy minden hangszer dallam- és ritmushangszer - a zongora is. Alfredo pedig az a zenész, aki arra tudja késztetni a hallgatóit, hogy értékeljék át, amit addig gondoltak arról, mire is képes ez a hangszer. A koncepcióról ő maga ezt nyilatkozta: „Először dobos akartam lenni. Még mindig úgy érzem magam, mint egy dobos, amikor zongorázom. Miért ne? A zongorával vagy bármilyen hangszerrel olyanná formázhatod a témát, amilyenné csak akarod.” 

Iván Csaba

Aki kíváncsi rá, hogy működik az ütőhangszer arzenál dallamhangszerként, válassza, mondjuk a „Thriller”-t a 2019-ben felvett Duologue című albumról, melyen minden hangot (a vokált is beleértve) a percussion specialista Pedrito Martinezzel ketten szólaltatnak meg. Ő a zongorista előtt tíz évvel érkezett az Államokba. A hangszereit csak kézzel megszólaltató ritmusmestert rábeszélte Alfredo, hogy bővítse az arzenált, tegye színpadra újra a régen Kubában használt ütőhangszereket, ne porosodjanak tovább a kamrában a kongák, a bata dobok, a bongók, a hi-hat és cajone, ami hangzásában a nagydobot idézi, a pergők és a cintányérok. A koncerteken ez olyan jól működött, hogy utána a stúdióba is vitték magukkal. Akkor még nem tudták, hogy a latin jazz tanulásra is kiválóan használható hangoskönyvét készítik el. Alfredo így fogalmazta meg a lényeget: „Bármi járt a fejemben, Pedrito pontosan azt játszotta. Elképesztő volt.”

 

(Alfredo Rodriguez - fotók: Mohai Balázs)

Azt is Quincy Jones vette észre, hogy Alfredo és kameruni származású Bona tökéletes páros a színpadon. Hamarosan a stúdióban is bizonyították ezt, a 2016-os Tocororo albumon már együtt dolgoztak, rajta két közös szerzeménnyel, melyeket az igazi ínyencek már jól ismernek. A „Roots” és az „Ay, Mama Ines” indította a koncertet. Aztán felnyitották a Kubai Daloskönyvet, és különleges örömzene következett. Így szólt hitelesen a songo, a rumba őse. A rumba valójában egy közösségi szórakozási forma Kubában, mindenütt hallható és látható, fiesztákon és bárokban, belső udvarokban és gangokon. Minden résztvevő énekel, dobol vagy táncol a szertartáson. A legfontosabb szerepe az előénekesnek van – ez Bona volt a koncerten - mert neki improvizálni és vezényelni kell, ő felel a hangulatért. Megmutatták, miben különbözik a muzsika, ha a három táncot, a yambú-t, a guaguancó-t és a columbiá-t kell kísérni. Mert ez a zene egyértelműen a táncokhoz kötődik. Az igazi bravúr pont az volt, hogy ők úgy játszották, hogy észrevétlenül leemelték az alapoktól, a virtuóz zongoraszólók Lisztet, Chopint idézték, hogy aztán felvillantsanak olyan kubai populáris stílusokat is, mint a son montuno, a mambo és a cha cha chá, hogy a végén lazán visszatérjenek a kiindulópontra. Varázsoltak rendesen, hiszen itt minden táncnak dramaturgiája van, amihez sajátos zenei kíséret dukál. A yambú lassú, az „öregek rumbájának”, nevezik, táncolhatja egy nő egyedül is (a közönségben volt is, aki megpróbálta), de általában egy nő és egy férfi mutatja meg, mi történik, mikor egy fiatal nő megpróbál elcsábítani egy idősebb férfit (akit gyakran egy fiatalember játszik el), aki hajlana a csábulásra, de már öreg, nem bírja a tempót. A Guagauncó már másról szól, itt kontrasztokra épülő és gyors a zene, mert a nő próbálgatja a vonzerejét, csábítgatja a férfit, de kitér a „vacunao” elöl, szóval pajzán évődés táncban és zenében elbeszélve.

Ehhez masszív ritmusszekció kell, akik reagálnak a történésekre. Olyasmi ez, mint mikor régen a filmet nézve játszották fel a kísérőzenét a stúdióban. Bona ezt lazán hozta, bár ezen az esten inkább vokalista volt, mögötte Jose Montaña az ütőhangszereken, és a Havannában született Ludwig Afonso dobokon megmutatta, mi a kubai iskola lényege. Ehhez a zenéhez, a telt hangzáshoz kell még egy remek – ehhez a fajta zenéléshez értő fúvósszekció: itt a szintén kubai gyökerekkel rendelkező trombitás, Carlos Sarduy és a kiváló technikájú harsonás Denis Cuni Rodriguez alkotta a kórust. 

 

(Richard Bona - fotók: Mohai Balázs)

Bona megénekeltette a közönséget, de a Kis kece lányom „Mondom-mondom, fordulj ide mátkám-asszony” sora kameruni akcentusban inkább egy esőcsináló szeánsz szövegének tűnt, de még dolgozniuk kell rajta, mert az eső nem eredt el. Nálam a műsorfüzetbe az Alfredo Rodriguez Band feat Richard Bona megnevezéssel került volna be a program, de a koncertet végighallgatva el kellett ismernem, hogy az eredeti ötlet ül. A végén a ráadás egy spanyol dal volt zongora-vokál verzióban interpretálva. Elpoénkodtak Bona kameruni spanyolságán, aztán Rodriguez olyan szférákba tévedt, amit Bona nem tudott kiénekelni, bár elég komoly hangterjedelemről tett tanúbizonyságot a koncerten. Abban sem vagyok biztos, hogy az eredeti hispán szövegben szerepel a „Hungary”-től búcsúzó angol kitétel. De a koncert végén már mindenki értette, mit jelent az ismert kubai közmondás: „Igaz, hogy az élet rövid, de mindig megéri időt szakítanod néhány a mosolyra”.