A Universal-tűzvész egyetemes tanulságai – II. rész

2008-ban tűzvész pusztított a Universal lemezkiadó hollywoodi raktárában. Zipernovszky Kornél a New York Times Magazine nemrég megjelent oknyomozó cikke alapján vonja le az eset tanulságait két részletben közölt írásában.

A technológiai változások egyre gyorsabban követik egymást a hanghordozók piacának idestova másfél évszázados történetében. A New York Times cikke arra is emlékeztet, hogy a hangfelvétel- és fájlmásolás, valamint az illegális megosztók elterjedése után padlóra került iparág 2018-ban újra hasít. A streaming, a részben újnak mondható online médium biztosítja a bevételek háromnegyedét, a gigász UMG pedig az iparági összbevétel több mint felét teszi zsebre.

A klasszikussá nemesedett előadók híres lemezeinek masterei mellett az elrontott, félbehagyott számok (alternate takes) is érdekesek az utókornak. De nem lehet a kánont sem állandónak tekinteni. A cikk példája Nick Drake énekes-dalszerző, aki három álmodozós LP-t adott ki 26 éves korában bekövetkezett haláláig, ám ezek nem voltak kereskedelmileg sikeresek. 1999-ben viszont a Pink Moon című számát felhasználták egy csilliószor leadott autós tévéreklámhoz, eladásai ettől kezdve az egeket ostromolták. Drake így posztumusz a kánonba is bekerült, immár teljes életműve az 500-as örökranglistán szerepel a Rolling Stonesnál.

Éppen a sajtó és a marketing szerepe a legnyugtalanítóbb része ennek a történetnek. A UMG peren kívüli egyezségre és magánjogi szerződésekre hivatkozva mondhatja azt: nem kötöm az orrodra, mi égett el. Az első újsághírekben a cég nemhogy bolhának, de papucsállatkának láttatta az elefántot. A New York Times cikkének megjelenése óta pedig nem győzik felvenni a telefont: a szerződött művészeik, ügynökeik, menedzsereik, ügyvédeik érdeklődnek, hogy megvan-e még az ő eredeti felvételük. A sajtó is beszámolt róla, hogy Kirst Novoselic (Nirvana) és Steely Dan menedzsere jogi lépéseket helyezett kilátásba az eltűnt masterek miatt, és a Carpenters még élő tagja is hiába fordult néhány éve a Universalhoz, azt mondták, nincsenek meg az eredeti felvételeik. Közben további amerikai popelőadók csoportosan, 100 millió dollár értékben terveznek keresetet beadni a cég ellen.
Legújabban Sheryl Crow nyilatkozott úgy a BBC-nek, hogy teljesen apokaliptikus érzés számára most értesülni róla, hogy elvesztek eredeti felvételei, egyebek között az All I Wanna Do is, és, hogy ezt mostanáig titkolták előle.

Jody Rosen cikkének függeléke, hogy kik lehettek az előadók, akiknek eredeti felvételei elpusztultak, csak erős idegzetűeknek való, sokáig tartó olvasmány. De a részleteket és a volument a UMG egyértelműen cáfolta, túlzónak tartotta. Arra hivatkoznak, hogy rögtön a cikk megjelenése után koncentrált akciót indítottak a hangtár vezetője, Patrick Kraus irányításával, hogy több földrészen az összes raktárukban megnézzék, mi van még meg. Két nappal később Kraus interjút adott a Billboardnak, és ugyan nagyrészt általánosságoknál maradt, de cáfolta, hogy a tűzkár ilyen mértékű lenne a pótolhatatlan felvételek tekintetében. Aláhúzta, hogy nem minden volt egyetlen példányos eredeti felvétel az elégett anyagok között. Arra is emlékeztetett, hogy a fizikai hordozók megőrzése tűzvész nélkül is óriási kihívás. Az utolsó húsz évben, tette hozzá, rengeteget fejlődött az archív anyagok kezelése, megőrzése, és nem csak a digitalizálásnak köszönhetően. Végső soron, mondta Kraus igazi kincstári optimizmussal, ez egy kiváló lehetőség nekik, hogy elmondhassák, elképesztő alkotások szinte beláthatatlan mennyiségű tömegével rendelkeznek, ezekre igazi kincsesbányaként tekintenek, és mindent megtesznek a lehető leghűbb megőrzésük érdekében.