A tökéletes élmény nyomában II.

„Gyermekkori barátommal, Carlo Vicenzettóval egy születésnapi ünnepségen vettem részt 1974 novemberében, amikor is arról beszélgettünk, hogy vajon miként lehetne fejleszteni a hangszórórendszereket az LP-k jobb minőségű hallgatása érdekében. A Hi-Fi akkoriban született Olaszországban (1972 körül), ezért a rendelkezésre álló fogyasztói hangszórók nagyon is hiányoztak a piacról. A beszélgetés egyik pontján furcsa impulzust kaptam – ösztönösen és gyorsan levettem az asztalról egy szalvétát, és rajzot készítettem” – meséli Mario Marcello Murace, aki akkor még nem is sejtette, hogy az ötletszerűen felvázolt hangszórórendszer egyszer majd útjára indítja a világot meghódító, a két barát nevének összeolvadásából születendő Chario márkanevet. 

Könyves Klaudia

Mario Murace sokáig jazz-zenét tanult, majd az "Akusztika és Hi-Fi" című  könyv felkeltette az érdeklődését, és a mérnöki pálya felé irányította. Hangmérnökként kezdte pályafutását a milánói Scalában és a Conservatorio G. Verdiben, később pedig audiorendszerek tervezésével foglalkozott, így lett a Chario Loudspeakers egyik névadó alkotómérnöke. A szalvétára skiccelt hangszórórendszer volt az első saját terméke, a Chario SES (Selective Expansion System), ami mellesleg nem könyvelhető el sem sikeresnek, sem pedig kifizetődőnek. (Az okok között más egyebek mellett szerepelt az is, hogy a nappali szobák elrendezése akkoriban nem tette lehetővé a három hangszóró megfelelő elhelyezését). Később azonban a milánói RAI-ban (Rádió és Televízió Társaság) szerzett klasszikus zenei ismeretek, a zenészekkel, hangmérnökökkel, kutatókkal folytatott beszélgetések sorsdöntő szakmai tapasztalatokkal gazdagították a kezdeti próbálkozásokat, továbbá a kozmopolita város, Milánó számos lehetőséget kínált Mariónak az idegen kultúrákkal való találkozásra – így keveredett kapcsolatba például egy tibeti rinpochével, dél-amerikai és ázsiai sámánokkal, valamint bali gamelán játékossal. A sok tapasztalatcsere és az elmélkedés visszatérő kérdése pedig mindig ugyanaz volt: mi a hang titka? 

Mario számára hamar világossá vált, hogy már a hangfelvétel-készítés területén is sok ellentmondással kell szembenéznie, azonban mérnökként, audioeszközök tervezése kapcsán végképp megkerülhetetlen ez a kérdés. A válasz megtalálásához pedig saját kutatásokra kellett vállalkoznia. Ezek mentén jutott el egy új tudományterülethez, a pszichoakusztikához, amely addig kevésbé feltárt ismereteket nyújtott a hang koncepciójáról. A mérnök – akinek munkája a kiszámítható, mérhető, kézzelfogható, tudományosan magyarázható adatokon alapul – olyan alapkérdést volt kénytelen tisztázni magában, hogy mi is maga a hang, amivel dolgozik. A válasza pedig meglepő volt.

Bár a hang csupán egy levegőben terjedő mechanikus rezgés, azonban sosem a rezgést halljuk, hanem a hangzást. Erre a jelenségre már Rudolf Steiner, az antropozófia ősatyja is felhívta a figyelmet mintegy 120 évvel ezelőtt, és ezt nevezte Steiner a hallás misztériumának (ld.: Albert Soesman: Tizenkét érzék). És mindez csak látszólag kötődik a fülünkhöz – a legfontosabb hallószervünk ugyanis az agyunk. Murace azonban még ennél is továbbmegy gondolatban: megfogalmazása szerint a hangzás kizárólag az elménk műve.

Hallószervünk működése a legmodernebb technikával rendkívül pontosan megfigyelhető és leírható. A külső és a középfül átviteli tulajdonságait sokan és sokszor megmérték, a belsőfülben végbemenő hidrodinamikai jelenségeket is feltárták. A hang útja még az idegszálakon haladva is követhető. Az akusztikai jelek impulzusokká való átalakulása is világos – ugyanakkor ezek a tudományos ismeretek mégsem elegendőek ahhoz, hogy a hangzás érzetének létrejöttére magyarázatot adjanak. Erre vállalkozik többek között a pszichoakusztika tudományterület is. 

Murace kutatásainak eredményeként magát a hang fogalmát is teljesen új megvilágításba helyezte és megkülönböztette a természetben előforduló hangokat a fejünkben megszülető hangoktól. Előbbi csupán egy akusztikus rezgés, míg utóbbi egy tudat-átalakító (pszicho-kognitív) folyamat eredménye. A természetben előforduló hangok események, míg a bennünk megszületett hang érzelmi állapot, és csakis bennünk létezik. Ezt az utat követve egy mérnöki szemlélet félelmetes felismerésekbe, olykor gondolatbeli akadályokba botlik: az akusztikus rezgést ugyanis hallórendszerünk veszi és energia formájában kezeli, azonban az agykéregbe jutva elménk létrehozza a személyes hangzásvilágát, amelyet az agy a saját tapasztalatok, attitűdök, szenzoros érzékenység, kultúra, társadalmi szféra és még sok egyéb alapján generál. Innentől kezdve a megszületett hangzás, hangkép legalább annyira szubjektív, mint az ember személyisége. Végeredményben elmondhatjuk, hogy például egy hegedűhang általános hallásélménye egészen más lesz a különböző kultúrákban, vagyis az agyunk által létrehozott hegedűhangzás akusztikus képe csak a fejünkben él, és nem máshol! Nem állíthatjuk tehát, hogy az általános értelemben vett hegedűhang archetípus létezik, és a pszichoakusztika egyebek között például olyan zavarba ejtő megállapításokat is kénytelen tenni, hogy bár a hang egyrészről mérhető és kézzelfogható, másrészről pedig teljesen ismeretlen – és az is marad. 

Murace pszichoakusztikai kutatásai során eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy teljesen átgondolatlanok a hanggal kapcsolatos kifejezéseink, így a hangforrás, hangsugárzás, hangpróba, hangtechnika, stb., hiszen hogyan kapcsolhatjuk a hang fogalmát egy külső eseményhez, ha maga a hangzás az a gondolatunk velejárója? Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha egy fa kidől az erdőben, de egyetlen ember sincs a közelben, aki ennek a hangját hallaná, akkor vajon elmondhatjuk-e, hogy az hangot adott ki? Vajon mit tud kezdeni ezekkel az ellentmondásos kérdésekkel egy hangszórókat tervező mérnök, akinek a munkája méréseken és műszereken alapul? Vajon hogyan tudja a rendszerébe beépíteni azt a szubjektív elme- és érzelemvilágot, ami a hangzást mindannyiunk számára mássá és egyedivé teszi? 

Ha a hang létezik a gondolatunkon kívül, akkor annak objektív tartalomnak kell lennie. De mi történik abban az esetben, ha a hang nem kiindulópont, hanem végcélja például egy hallgatási tesztnek? Rögtön felbukkan a rendszerelmélet paradoxona: hogyan lehet a hang egyszerre az átviteli csatorna bemenete és kimenete egyszerre? Úgy tűnik, hogy a kétségek sokszor meghaladják a bizonyosságokat, ezért is szükséges a hangrendszereket állandóan tesztelni, mert a fizikai mérések egyáltalán nem elegendőek. Arra kényszerülünk – fejti ki Murace –, hogy az idő folyamatában tulajdonképpen visszafelé haladva, szubjektív érzékekre támaszkodva ismerjük meg az eredeti akusztikus eseményt és hozzuk létre annak reprodukcióját. 

Még ha el is felejtkezünk vagy szemet hunyunk afelett a kérdés felett, hogy milyen is a bennünk megszülető hang és miért olyan, amilyen, akkor a következő problémába ütközünk: a hagyományos hangfelvételi gyakorlat nem tekinthető objektívnek, hiszen nincsen referenciaeszköz. Vagyis a felvétel, a helyiségek akusztikája és a hangszóró kialakítása nem képzelhető el külön-külön, hanem ugyanazon tervezési folyamat szempontjait kell figyelembe vennie az ún. round-robin ütemezési algoritmusban, ahol minden folyamat egyenlő időkeretet kap a működése során, és folyamatosan kering az adott időkereten belül. 

Nem titok, hogy egy hangsugárzókat tervező-alkotó mérnöknek akadnak nehezen megoldható problémái. Ezért szükséges egy olyan hídként funkcionáló társtudomány jelenléte, mint a pszichoakusztika, ami a célterület fizikai adottságai és a szubjektív tartomány pszichofizikai része között kapcsolatot teremt. Ez az új tudományág az agy utolsó átalakító fázisát vizsgálja a hang terén. És itt egy következő akadállyal találjuk szembe magunkat: aki értékeli a hallottakat, ő vajon milyen kifejezéseket használ az érzékelése kapcsán? Megfelelően tudja-e kifejezni a gondolatait, érzékelését, érzéseit? Mások számára is érthetőek és egyértelműek a jelzői? Az értékelést és a verbalizálást mennyire befolyásolja a személyes érzelemvilág vagy az érzelmi intelligencia? Mennyire lehet objektív egy értékelés? Egy látványosabb hasonlattal élve: ha elképzelünk egy fehértől feketéig terjedő, teljes színskálát, akkor vajon hány szürke színárnyalatot lehetne megszámolni? És ha sikerülne is számszerűsíteni, akkor ki és hogyan jellemezné a 42. árnyalatot? Vagyis, ha a hallgatási élményt végső lépésként határozzuk meg, akkor el kell fogadnunk, hogy nem kerülhető meg a mérnökalkotói folyamatban a szubjektív tapasztalat! Tehát a fizikai inkonzisztenciájától eltekintve a pszichoakusztika fényt vet a "hold sötét oldalára": az audio-kutatási területen belül az érzékelés folyamatának egy része ismert, miközben a megigéző érzelmek továbbra sem azok. A pszichoakusztika viszont nemcsak az érzékelést, hanem az érzelmek megjelenését is végzi. 

A hangfelvétel-technika világában sokáig a hallás mechanizmusa közismertnek számított, így az első mikrofonok és hangsugárzók felépítésében az emberi fül működési elvét képezték le. Egy időben nagyon népszerűek voltak az ún. műfejes felvételek – az emberi fej körvonalát és akusztikai tulajdonságait egy az egyben mintázó, műanyag fejről van szó, a füljáratok helyén két beépített mikrofonnal. De gondolhatunk a mikrofonokban és hangszórókban lévő membránokra is, amelyek az emberi fül membránjának funkcióját hivatottak ellátni. És mindezen tudományos kísérletek és mintázások ellenére a mai napig nem született meg a teljes mértékben természethűnek nevezhető hangzás a felvételeken, és nem készült olyan hanglejátszó és hangsugárzó berendezés, amelyről tényszerűen kijelenthető, hogy pontosan azt a hangzást adja vissza, mint amit a hangfelvétel rögzített! 

 

Mindezek ismeretében nincs könnyű helyzetben az a mérnök, aki a tökéletes hangzást közvetítő műszaki berendezést kívánja megalkotni, hiszen mindenkinek a lelkében más képeket fest meg a zene, másként fogjuk fel a rezgéseket, másként is értékeljük a hallottakat, ugyanakkor egy mérnöki konstrukció aligha indulhat el e szubjektív paraméterek mentén. A zenei hangzás egyedi minőségét kell leképezni a realitások szintjén, sziklaszilárd anyag formájában megtestesíteni, "valóságra lefordítani". Akárcsak egy hangszerkészítőnek, az audioeszköz-tervezőknek is meg kell találniuk a titkos receptet ahhoz, hogy a legmegfelelőbb formával és anyagok felhasználásával a hangszerünk önmagában is szépen rezonáljon. Ahogy a hangszerkészítő mestereknek is megvan a saját, egyéni elképzelésük a technikai megvalósítás terén, úgy az audioeszközök gyártóinak is van saját szemléletük, amely az évek során a megfigyelésre és a saját adatgyűjtésre épül. És mivel a munkáik nagy részben kapcsolódnak az érzelmekhez, így valójában a célhoz vezető egyéni út is lekövethetetlen. 

Valahogy így tévedt a kiszámítható, mérhető, tudományosan magyarázható adatokon alapuló mérnöki munka egy műszerekkel mérhetetlen, szubjektív érzelmek vezérelte világ közepére. Mario abban a kiváltságos helyzetben van, hogy egyszerre látja az érem két oldalát: a művészet és a tudomány aspektusát. Illetve ahogy ő fogalmaz: a pszichoakusztika révén egy olyan nézőpontból szemléli az eseményeket, ahol már megszűnik a kettősség, ahol már sem a művészet, sem a tudomány nem tapad az érem oldalához, hanem minden ismeret és tapasztalat egybeolvad. Ennek szentélye a Stillsail, a saját pszichoakusztikai laboratóriuma, ahol a zenészek és a hangmérnökök kontrollált, speciálisan kialakított és saját tervezésű akusztikai körülmények között szerezhetnek új és szokatlan tapasztalatokat a hangzás terén. 

Nehéz lenne felsorolni a laborban lassan 50 éve tartó kutatómunka eredményeit, és ismertetni azt az egyedülálló tudásanyagot, amit Mario Marcello Murace megszerzett, és a gyógyítás terén is felhasznált – a hangszeres zeneterápiában, valamint a hangterápiában. A hallgatás ugyanis a világhoz való kapcsolódás egyik legmeghatározóbb módja, amelyet hektikus életünk – a folyamatos zajszennyezésbe merítve – egyre inkább elhagy. De ez már egy másik cikk tartalma lenne... 

 

(A cikk az Allegro Audio Kft.-vel együttműködésben készült.)