A Tavaszi Fesztivál három pillanata
A 37. alkalommal megrendezett Budapesti Tavaszi Fesztivál idén is gazdag programot kínált több művészeti ágban, számos helyszínen, így a zenei kínálatban mindenki megtalálhatta a kedvére valót. Magam a nyitókoncerten, Gyenyisz Macujev szólóestjén és Baráti Kristóf, Várdai István, Várjon Dénes triókoncertjén lehettem ott.
Lehotka Ildikó
A zeneakadémiai nyitókoncerten, március 31-én az Orchestre de Chambre de Lausanne-t hallhattuk Bertrand de Billy vezényletével, Pascal Rogé közreműködésével. Azelső rész két Ravel-művet kínált; a varázsos Couperin sírja címűt és a G-dúr zongoraversenyt. Ravel a Couperin sírja ciklust zongorára írta, később hangszerelte (a Fúga és a Toccata kivételével). Az első (Prélude) tételben az oboát nem éreztem a mű hangulatához illően puhának, a zenekari hangzás, a hullámzó dinamika azonban elfeledtette ezt, különösen a csodás, elhaló tételzárás. Ugyanúgy a fantasztikus zárást kell kiemelni a különös hangulatú Menüettből. A Rigaudon rusztikusságát a kellően vaskos megoldás is kiemelte, a középrészben nagyszerű szólókat hallottunk. Bertrand de Billy elképzelésében a barokk utánérzést, a valószínűtlenül szép hangszíneket maradéktalanul felfedezhettük, és élvezhettük. Ravel G-dúr zongoraversenye egészen más hangulatot hozott a terembe, hiszen a mű a jazz elemeit is felhasználja. A szélső tételek tetszetősen szólaltak meg, a megindító lassú tétel számomra nem volt elég költői, nem szólt a szívhez. Az ábrándos, merengő hangulatot hiányoltam, mintha ott rögtönözte volna a művész a hangokat, nem éreztem, hogy lett volna valamilyen koncepció, amely mentén halad Rogé ebben a szakaszban. A zenekar most is jól játszott, a zongoraművésztől ráadást kapott a közönség.
Fotó: Posztós János - BTF
A szünet után Haydn utolsó, D-dúr szimfóniáját hallhattuk, ismét egy újabb világba – egy derűs, kiegyensúlyozottba – kerültünk. Az első tétel lassú bevezetésének első hangjai figyelemfelhívóak voltak, a kidolgozási szakasz drámai, egy-egy szólam kiemelése néha soknak tűnt. A generálpauzák beszédessége, formai fontossága nagyon jól érződött. A lassú tétel tagolása (ahogy az elsőé) talán lehetett volna plasztikusabb, a középrész drámaiságát azonban remeknek találtam. Tetszettek a nagy dinamikai vágások, a karakterek (utóbbiak az egész műben a lehető legérzékletesebben sorakoztak). A menüett a megszokottnál gyorsabb tempóban szólalt meg, a záró tétel pezsgett. Bár több olyan mozzanatot emeltem ki, melyek kritikaként hatnak, ennek ellenére az előadás hőfoka, a zenei megvalósítás emlékezetes marad – Haydnt jól játszani nem könnyű.
Fotó: Posztós János - BTF
Aki ott volt Gyenyisz Macujev és Kocsis Zoltán koncertjén 2015-ben, valószínűleg most is hallani akarta a zongoristát. Április 5-én a Müpában szólóestet adott. Beethoven Asz-dúr szonátája (Op. 110.), Schumann Szimfonikus etűdjei, négy rövidebb Rahmanyinov- és egy Csajkovszkij-mű egy tömbben, valamint Prokofjev VIII. szonátája volt műsoron. Macujev ez alkalommal is lehengerelte a közönséget, nem szoktak koncertet kezdeni (hacsak nem tematikus estet adnak) Beethoven utolsó előtti szonátájával. Számomra ez a mű volt a kiemelkedően előadottak közül is a legkiemelkedőbb: Macujev olyan mélységekig hatolt le, melyeket az előadások nagy részében nem érzékelünk. Elmélyült, kompakt, és elgondolkodtató előadást kaptunk. Schumann Szimfonikus etűdjei rengeteg féle hangulatot tartalmaznak, a pasztell árnyalatútól kezdve az erőtől duzzadóig, s Macujev mindet megmutatta a közönségnek. Szünet után az orosz darabok következtek, benne a Prokofjev-szonátával. Ezernyi karaktert hallhattunk Macujevtől, hihetetlen dinamikai megoldásokat, technikai virtuozitást. Több ráadást kapott a tomboló közönség, zárásként jazzt is. Hihetetlen este volt.
Fotó: Kotschy Gábor - BTF
A Zeneakadémia volt a helyszíne a Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes által adott koncertnek április 19-én, a második részben Szűcs Máté is csatlakozott a trióhoz. Haydn-, Mendelssohn-, Mahler- és Schumann darabjait hallhattuk. A három művészt hallhattuk már közösen kamarazenélni szólista feladataik mellett, nem véletlenül zajlott a koncert telt ház előtt. Zongorástrió-est igen ritkán szerepel a koncertszervezők kínálatában, különösen ritkán ilyen kivételes művészekkel. Haydn G-dúr triója nyitotta a hangversenyt, Haydn talán legismertebb e műfajú darabja – a III., Rondo all’Ongherese tétel miatt nekünk különösen becses a kompozíció. Mendelssohn op. 49-es triója is az ismertebbek közül való – mindkét mű a zongoristára épül, támaszkodik. Míg a Haydn-darab a ráhangolódást szolgálta (talán a magyaros karakter ezért is nem volt annyira markáns a hegedű részéről), a Mendelssohn-trió dallamgazdagságával, érzelmi világával az est kimagasló tolmácsolását hozta. Az előadók reakciói, a csodálatos vonós tónus, a szólamok kiemelése, az együttjáték mesteri volt, rendkívüli hőfokú.
A második részt indító Mahler-mű, a korai a-moll zongoranégyes számomra eddig ismeretlen volt, egyetlen tételét hallhattuk. Szűcs Máté csatlakozott a trióhoz, és ahogy a tétel, úgy az előadás is nagyszerű volt, dús, helyenként szinte zenekari hangzást kaptunk, apró rezzenéseket, finomságokat, karaktereket. Schumann Esz-dúr zongoranégyese is az ismertebbek közé tartozik, de itt is hallottunk az előadást egyedivé tévő mozzanatokat. Talán a lassú tételt lehetne kiemelni a csodálatos csellóhangzás miatt, de az egymásra figyelés, a diabolikus scherzo szúró hangsúlyai, és ezer más dolog, melyet hallhattunk, fantasztikus estet eredményezett.