A prima clavicembalista assoluta

Prima clavicembalista assoluta – így nevezte Nikisch Artúr Wanda Landowskát. Ez önmagában is mutatja, milyen időkig kell visszamennünk, hiszen a nagy magyar őskarmester 1922-ben hunyt el. Akkor Landowska negyvenhárom éves volt. Amikor zongorista pályáját kezdhette volna, figyelme a csembaló felé fordult, egy olyan hangszer felé, amelyet akkoriban egyáltalán nem használtak. Ne feledjük, egykor Mendelssohnnak kellett felfedezni a Máté-passiót, s Bach orgonaműveit is még sokig jobbára Busoni átirataiban adták elő. Mi több, Klemperer, mikor Budapesten működött, Bach Magnificatjának continuóját is Fischer Annie játszotta zongorán – bár ebben talán az is szerepet játszott, hogy így őt nyerhette meg az előadáshoz.

Zay Balázs

A Hänssler-Profil kiadó Landowska legfontosabb felvételei egy részét adta ki nemrég. Nikisch megállapítása teljes mértékben igaz, s az is marad. Ahogy Bach Csellószvitjei is elválaszthatatlanok maradnak Pablo Casalstól, aki elsőként figyel fel a hat darabra és aki az első lemezfelvételt készítette róla. Még ezt megelőzően történt, hogy Landowska, szintén elsőként, lemezre vette Bach Goldberg-variációit. Ez 1933-ban történt Párizsban. Casals a hat szvitet 1936 és 1939 között rögzítette. Akkoriban mind a csembaló, mind a Goldberg-variációk jobbára ismeretlennek számítottak

Landowska szinte a semmiből emelte be a hétköznapi életbe a csembalót. Ő és a hangszer örökre összekapcsolódtak egymással, ahogy – szintén egy példa a kor úttörői közül – Andrés Segovia és a gitár. Landowska felvételei mindmáig megjelennek különböző új kiadásokban. A II. világháború előtt az EMI, majd Landowska Amerikába történt emigrálása után az RCA készített vele felvételeket. A Goldberg-variációk második bejátszását 1945-ban már az RCA rögzítette. 

 

 

De milyenek Landowska előadásai a zenetörténeti jelentőségen túl? Ez persze azért is érdekes kérdés, mert a zenetörténeti jelentőség nem szimpla és nem üres fogalom. Ami hajdanán abszolút újnak és korhűnek minősült, ma már egyáltalán nem az. Bach felfedezésének fent említett példáin túl meg kell emlékezni a Wohltemperiertes Klavier-ról is, amelyet Edwin Fischer vett lemezre Landowska első Goldberg-felvételével egyidőben: 1933 és 1936 között. Mondhatnánk, hogy ez a kontextus, ami a zongorát illetően igaz is, azonban Fischer minden romanticizmusa és individualizmusa ellenére is a kor strukturáltabb, tisztább formavilágot preferáló pianistái közé tartozott. Landowska az eredeti barokkot elevenítette fel úgy, ahogy előtte nem ismerték, és úgy, ahogy akkoriban vélelmezni lehetett. Nagy előrelépés volt ez. Landowska kereste a régi hangszereket, és a Pleyel gyárral készíttetett magának általa ideálisnak vélt instrumentumokat. Ezek akkor relatíve barokkosak is voltak. Idővel azonban tisztult a kép és tisztult a hang. Landowska élete vége felé egyre többen kutatták a barokk zenét. Landowska híres tanítványa, a kiváló Ralph Kirkpatrick is még a korábban elképzelt ideál szerinti csembalókon játszott, akárcsak Karl Richter. Nikolaus Harnoncourt volt a vezére annak az áttörésnek, melynek következtében nem vélt, hanem valóban eredeti hangszereken kezdtek barokk zenét játszani.

Az, hogy már jóideje vagy rekonstruált eredeti barokk csembalókon vagy eredetik alapján épített kópiákon játszanak, azt eredményezte, hogy a Landowska felvételein hallható hangszereket és így Landowska játékát már nem úgy halljuk, ahogy korábban hallották. Számunkra olykor már-már brutális, hogy milyen éles, kemény és erős Landowska hangszereinek hangzása. Mindenesetre a csembalót alapvetően jellemző filigrán jellegnek írmagja sem igen érződik ki belőle. Pedig hajdanán nyilván ilyen hatása is volt, szemben a zongorával. Nem tudjuk tehát úgy hallani, ahogy akkoriban hallotta, az, aki addig csak zongorán hallotta az adott művet. A vaskos jó szó, azért is, mert benne van a vas, ami alapvető asszociáció a régi romantikus csembalók kapcsán. Mintha legalábbis szövőgépet hallana az ember. Ezt jól szemlélteti Landowska egyik, sajnos ebből a gyűjteményből kimaradt, ám kiemelkedően érdekes lemeze, mely régi lengyel táncokat mutat be. Rögtön az első Michał Kleofas Ogiński a-moll Polonéze. Bár Landowskla csembalón adja elő, akárha mintha zongorát hallanánk. 

A gyűjtemény Landowska korábbi felvételét tartalmazza a Goldberg-variációkról. Fontossága okán nem lett volna indokolatlan mindkettő bemutatása. A kettő között nem alapvetők az eltérések, s a különbséget erősíti az eltérő felvételtechnika. Ennek említése azért is fontos, mert az mindig alapvetően határozza meg egy felvétel jellegét és hatását, továbbá a csembaló esetében különösen fontos, hiszen ez is olyan hangszer, mely hangversenyteremben halk ugyan, de a közel helyezett mikrofonok révén, erősítve a fémes jelleggel, a hangfelvételen kifejezetten erős tud lenni. 

Ez az 1933-as Goldberg-variációknál jobban érződik a Wohltemperiertes Klavier esetében, melynek teljes anyaga az összeállítás felét eszi ki. Itt is igaz, hogy a hangfelvétel rekonstrukciója alapvetően kihat a hangzásra. Ez nagyon csalóka eredményhez vezethet, ugyanis lényegileg lehet változtatni a hangzáson. E felvétel kapcsán ismertek különböző rekonstrukciók, melyek bizony igen eltérő hangzásvilágot jelenítenek meg. Az amerikai felvétel még jobban kihozza a zongorából átvett és a barokk csembalótól távol álló vaskos mély regisztereket, melyek bizarr módon érdekesek.  

Az összeállítás hibája véleményem szerint, hogy nincs benne Poulenc Concert champêtre című alkotásának Stokowski kísérte felvétele. Az, hogy Landowska behozta a köztudatba a csembalót, új – és olykor jelentős – művek születéséhez is vezetett. Poulenc mellett de Falla is írt neki egy csembalóverseny, erről azonban tudtommal nincs felvétele. Ez egyébként egy érdekes kérdést vet fel: milyen az autentikus hangszer egy ilyen darab esetében? Az a ma már szinte elfogadhatatlan Pleyel-hangszer, amelynek tudatában íródott, vagy az a helyreállított vagy eredeti után épített barokk csembaló, amelyet ma igazi csembalónak hallunk?  

Händel Op. 4 No.6-os orgonaversenye jól érvényesül csembalón, hiszen a műfaj akkori jellege szerint billentyűs versenyművek esetében a szólóhangszerek közt laza átjárás volt. Míg Scarlattinak egy egész lemeznél többet szentelt a kiadó, a csembalórepertoár szempontjából szintén kiemelten fontos Couperin nagyon alulreprezentált, noha lett volna miből válogatni.

Az album utolsó lemezén Landowska zongorázik. Érdekes Mozart K482-es zongoraversenye 1945-ös felvétele Artur Rodzińskivel és a New York-i Filharmonikusokkal, ugyanis míg a hangszer jellege révén csembalós felvételei ma már nehézkesnek és vastagnak tűnnek, ez az előadás mintha a megszokottnál vékonyabb, könnyedebb volna, mintha Landowska inkább a K467-es versenymű világa felől közelítené meg azt darabot, mely a legstatikusabb és legtömbösebb Mozart zongoraversenyei közt. 

 

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszám: PH22027