A Melody Gardot-jelenség

Pontosan úgy töltötte meg Melody Gardot a Müpa nézőterét szerda este, ahogy hajdan Brigitte Bardot vonzotta mágnesként az embereket a mozikba. Ugyanakkor, ha valaki példát keres az öntörvényűség illusztrálására, nem kell tovább kutatnia. Gardot több szempontból ideális illusztrációja ennek a személyiségtípusnak. Igazi világpolgár, mert New Jersey-ben született, de több időt tölt évek óta Európában (korábban Portugáliában, mostanában pedig főleg Párizsban), hazájában jó, ha egy hónapot. Ezért aztán dalszövegei is három nyelven íródnak. Ha pedig egy ember, aki zenészként, aktorként, multikulturális kísérletezőként mindig a határokat feszegeti, ezzel nyilván generálja a konfliktusokat. 2018-as albuma borítójára például, amin akkori európai turnéja legizgalmasabb felvételeiből válogatott, készítettek róla egy egész alakos fotót a színpadon - meztelenül egyetlen gitárral a kezében. Most is poénkodott a koncerten erre utalva, mert szerinte azóta már változtak a „geográfiai viszonyok”, de szerda este is elegáns volt, mint mindig. A fénykép tipikusan Melodyra jellemző gesztus egyébként: bíztatás mindenkinek, aki hozzá hasonlóan túlélt egy súlyos, csaknem végzetes balesetet, hogy talpra lehet állni újra, meg lehet kísérteni megint a sikert. Más kontextusban pedig ars poeticájára utal: legyél – ha kell - kegyetlenül őszinte. „Az embereket a lélek érdekli, ha bezárkózol, nem adsz semmit”. Nyilván ennek köszönhető, hogy most zajló turnéja is mindenhol telt házakkal megy.

Iván Csaba

Miért lett ő tagja a kortárs jazzénekesnők elit páholyának, ahova csak kevesek - Diana Krall, Cassandra Wilson vagy Jane Monheit - tartoznak? Melody Gardot besétált szerda este a Müpa színpadára, és két órás meggyőző bemutatót tartott erről a közönségnek. Már a beállás után otthagyott hangszerek elhelyezkedése gyanús volt: jobbra dobszerelés, középen a zongora és a bőgő, balra pedig egy dobogó egy vonósnégyesnek. Briliáns ötletnek bizonyult az Örmény Nemzeti Kamarazenekar szólistáit felléptetni (Astghik Vardanyan, Gohar Papoyan hegedű, Astghik Gazhoyan brácsa, Artyom Manukyan cselló), játszottak ők már a „Live In Europe” előbb említett koncertturnén is.  Ebből már sejthető, két egyformán „koreografált” számot nem hallottunk. Volt Vince Mendoza stílusában hangszerelt Judy Garland-ot idéző változat, mert szerinte „vele kezdődik és végződik a dal”. Melody Gardot énekesként és zongoristaként volt feltüntetve az előzetesben, de ezt a hangszert az Entre eux deux Vinyl LP-n már megismert párizsi Philippe Powell-re bízta, csak a ráadásban játszott egy tipikus jazzdalt szólóban, amikor elektromos gitáron kísérte magát. Gardot más előadókhoz képest előszeretettel beszélt,  de nem a szokásos felkonferálásokat hallottuk lemezekről, turnéról, hanem inkább egy-egy személyes vallomást, ironikus kommentárt. Még a zongoristáját is rábírta egyik brazil indíttatású kompozíció megszületésének elmesélésére. 

 

 

A koncert valójában úgy volt kitalálva, hogy a mai Párizs sokrétű zenei arcát megmutassa. Gardot ugyan a szeretőkről mondta egy magazinnak, de muzsikáját meghallgatva, szerintem a zenéjére is nagyon igaz a megállapítás: „Mindig érdekesebb, ha találok benne valami szokatlant, vonzóbb számomra, ha marad egy titok, amit még nem értek.” Zenés körséta ez tehát a titkok nyomában, különleges kiállítású bőségtállal prezentálva: vonósokkal kísért sanzon, a kamarazenekar bőgővel „fűszerezve”, bőgő-brácsa duett (ahol Christopher Thomas bőgőszólama mellett az is kiderült, hogy a brácsa a jazzben is jól használható), még a bárokban hallható manouche jazz esetén is ez a brácsa imitálta a gitárt. Mikor utcai fiesta kezdődött, a zenészek felsorakoztak a színpad előterében, a ceremóniát pedig a brazil Jorge Bezzera dobos, ütőhangszeres vezényelte széles mosollyal. Ebben azért több volt a show, mint a zenei virtuozitás, de a brazilok már csak ilyenek. A másik pólust képviselte viszont az intimebb kis klubokba illő zongora-ének kamaraelőadás. A zongoristának egyébként is hálás lehetőséget kínált a koncert, megmutathatta képességeit, mert más technikát igényelt, mikor vonósnégyes szólt mellette, másként játszott, mikor Gardot-t kísérte, és megint máshogy, mikor a dobossal duót játszott – ha jól emlékszem „Ostinato” volt a címe. A beszámoló írójának kezére játszik, hogy még olyan oldal is van, ahol az elmúlt negyven koncerten elhangzott dalok statisztikáit vezetik. Melody amerikai angolja elég tempós, de a setlist most nem múlik a konferálás minőségétől, halhatóságától, mert egyáltalán nem foglalkozott a címekkel. A műsorát tehát ezekből a mozaikokból lehet összerakni – amit egyébként egy lapra több helyen felragasztottak a színpadra, csak mi nem láttuk – ezeket biztosan olvashatták rajta: Cover les étoiles, Our love is easy, Fleurs du Dimanche, If the stars were mine, Baby i'm a fool, Goodbye, The rain, Morning sun, So long, If ever i recall your face, I fall in love too easily és a Love song. 

Különös egyéniség, a sok utat megjártak bölcs egyszerűségével és karizmatikus nyugalmával: „Néha úgy érzem, kétmillió éves vagyok egy fiatal testben, de türelmesen megvárom, míg az ehhez illő ráncok is megjelennek. Mert mindennek megvan az ideje, és ez így van jól”.