A hallgató felelőssége

Az Aparté gondozásában jelent meg Chopin két zongoraversenyének szokatlan hangszerelésben játszott felvétele.

Fittler Katalin

Néha úgy érzem, a rajongók a legszigorúbb kritikusok. Részben jogosan, hiszen rajongásuk tárgyát alaposan ismerik, s ennek az ismeretanyagnak birtokában mindenképp elvárásokkal fogadnak minden további produkciót. Ez csak annyiban veszélyes, ha abszolutizálják az elvárásokat, s prekoncepciók falával zárkóznak el minden – számukra – új elképzeléstől, élményforrástól. Ugyanakkor a korábban felhalmozott élmény- és ismeretanyag birtokában fogékonyabbak is lehetnek, amennyiben úgy érzik: rajongásuk tárgya újabb vonásokkal gazdagodott, cizelláltabb, agy épp plasztikusabb lett a portré.

Mindenképp izgalmas hallgatnivalónak kínálkozik tehát Chopin két zongoraversenyének vonóskvintett-kíséretes előadása. Nem tudom viszont, milyen sorrendet javasoljak a potenciális hallgatónak: először bármiféle közelebbi információ nélkül hallgassa meg a felvételt (azaz, hagyja hatni a zenét), avagy előbb tájékozódjon a kísérőfüzet végigolvasásával. Tartok tőle, a „szűz fül” és a tájékozott intellektus egyaránt valamiféle hiányérzetet fog regisztrálni. Az előzetes információk mindenesetre csökkentik a tanácstalanságot. A Galerie Dorée de la Banque de France-ről látható fotó előrevetíti árnyékát annak, hogy a felvétel akusztikai-technikai előkészítése szinte lehetetlen feladat. (Ki ne ismerne olyan helyszíneket, amelyek rendkívül alkalmasak hangfelvétel készítésére, ugyanakkor az ott rendezett hangversenyek szempontjából korántsem ideálisak – avagy épp megfordítva…) Kiderül, hogy a vonósnégyes számára olyan hangszerek biztosítottak, amelyek csaknem egyidőben készültek a zongoraversenyekkel – kérdés, mennyire találkozik a játékos és a hangszer (köztudott, hogy önmagában a hangszer kevés – a személyes ráhangolódás viszont, amelynél az időnek is nagy szerepe van, csodákat művelhet…). A nagybőgős hangszeréről annyit tudni, hogy 19. század közepéről, magyar műhelyből való. Ami a szólóhangszert illeti, „látatlanban” Pleyel-hangszerre tippelne a Chopin-kedvelő, ám a szólista meggyőzően indokolja hangszerválasztását (Erard-zongorát választott). Kísérőszövegét követően kiadói hozzátételként olyan információ olvasható, amely továbbielvárásokat kelthet a gyanútlan hallgatóban: tanárgenerációk sorát követve, Chopin zenei leszármazottjának tekinthető az amerikai születésű francia művész (választott új hazáját tekintve is rokonítható tehát a komponistával, ráadásul diszkográfiájában is jelentős a francia kompozíciók mennyisége).

Elvárásokra tehát van ok, bőven – de az sem kevés, ha valaki a két zongoraverseny ismeretében intim légkört feltételez.

Ehhez képest, olyan korrekt hangképet kapunk, ami mindenképp meglepetésként hat. Voltaképp mindig mindent hallunk – csak épp a szólamok közötti sokrétű kapcsolatrendszer hiányzik. Minden részlet kidolgozott, de hiányzik a forma időbeli újrateremtésének aktivitása. A technikai munkatársak érdeme, hogy a viszonylag széles dinamikai skála ellenére sem torzul a hangzás, nincsenek a hangképzést kísérő zavaró mellékzörejek – de ettől talán csak még elidegenítettebb a hangzás. Ami a szólót illeti, megannyi részlete remek illusztráció lenne a chopini zongorastílus sajátosságait illetően, ám fájdalmasan hiányzik benne az őszinte közvetlenség, amely szinte rögtönzésszerűvé tesz megannyi olyan dallamfordulatot (futamot, arabeszket). Ehelyett matematikai pontossággal kiszámítottan ütköznek a különböző számú hangot tartalmazó hangcsoportok…

A perfekció iránti igény mellett talán a túlzott felelősségérzet is közrejátszott abban, hogy a hallgató mindvégig figyel, de csak ritka pillanatokban tud belefeledkezni egy-egy részletbe…

Cím: Chopin: Concertos for Piano & String Quintet

Kiadó: Aparté

Katalógusszám: AP204