A crooner és a díva
Nem is születhetett volna meg máshol, mint Amerikában az az ötlet, hogy két olyan világsztárral készítsenek közös lemezt, akiket nem kevesebb, mint 38 év választ el. De ez csak az életkorukra vonatkozik, hiszen Tony Bennett és Diana Krall a jazz két olyan nagyágyúja, akiknek minden művészeti megnyilvánulása a műfaj örömünnepe volt és marad… Akkor pedig miért ne szerepelhetnének közös lemezen?
Márton Attila
Tony Bennett az olasz-amerikai énekesek azon népes táborába tartozik, ahol olyan ikonikus figurák voltak, mint Frank Sinatra, Perry Como, Dean Martin, Louis Prima, de hosszasan folytathatnánk a felsorolást. (A komponisták sorában Henry Mancini-t, a hangszeres zenészek közül pedig elég Joe Lovanót megemlíteni.)
Az örökifjú Bennett töretlen népszerűségét jelzi, hogy számos válogatás-albuma jelent meg a közelmúltban, amelyekről mi is beszámoltunk (Isn’t It Romantic?, As Time Goes By). Annál nagyobb meglepetés az, hogy ezúttal – immáron 92 évesen – ismét stúdióba vonult és a régi varázzsal énekelte fel a Gershwin-melódiákat.
Hogy mennyire nagyra tartotta jazzorientációjú énekstílusát a jazz „szakma” elitje, mindennél jobban illusztrálja az, hogy dolgozott Count Basie-vel, Duke Ellingtonnal és Woody Hermannal is. A könnyen felismerhető lírai bariton semmit sem kopott az évtizedek során és a természete, közvetlen előadásmód tette (és teszi még ma is) annyira befogadhatóvá előadását akár még a fiatalabb generáció számára is. (Ezt igazolja, hogy negyedszázaddal ezelőtt, már hetvenhez közel is teltházas koncerteket adott otthon és világszerte.)
Diana Krallnak olyan jó sajtója volt és van, hogy itt nem szükséges karrierjéről írni és/vagy méltatni azt. Rendszeresen jelentkezik új albumokkal, amelyeket általában világkörüli lemezbemutató koncertkörutakon népszerűsít. Az ő albumait minden alkalommal bemutattuk, hazánkban pedig már több alkalommal is zsúfolt házak előtt énekelt. „Projektjeit” (egyben albumait) abban a vonatkozásban is nagyra lehet értékelni, hogy kiváló ötletekkel, nem egyféle stílusban kerülnek „kivitelezésre”, hanem tematikus vonatkozásúak (Glad Rag Doll, Wallflower). Elmondható ez akkor is, ha a jazzpuristák inkább minőségi popnak tartják egyik-másik megnyilvánulását. De ne felejtsük el, hogy a leginkább minőségi popzenét is jazzvénával rendelkező művészeknek köszönhetjük a „könnyű műfaj” történetében.
A lemeznek lehetett volna akár a „Bennett & Krall Sing Gershwin” címet is adni, hiszen kizárólag az alighanem legismertebb amerikai dalszerző tizennégy olyan remekét tűzték műsorukra, amelyek mindegyike a jazz-műfaj standard-repertoárjába tartozik. Kísérőként pedig a Bill Charlap triót választották, amely ma az egyik legfoglalkoztatottabb háttér zenekar. A hangszerelések is Charlap jó ízlését és hozzáértését bizonyítják. A bőgőnél és a dobnál két kiváló jazz zenészt hallhatunk, akik ugyan „csak” névrokonok: Peter ill. Kenny Washingtont.
Mind Bennett, mind pedig Krall két-két dalt szólóban ad elő. A tíz duett viszont zenetörténeti kuriózum, amelyhez csak annyi kommentár fűzhető, hogy zseniális ötlet volt, és igazán jó, hogy létrejött. Köszönet érte az Universal népes stábjának, amely a legendás múlttal rendelkező Verve márkán jelentette meg az albumot.
Cím: Tony Bennett & Diana Krall: Love Is Here To Stay
Kiadó: Verve – Universal
Katalógusszám: 6795725