A cigányság ezerarcú muzsikája

„Az ezerarcú magyar cigányság zenéje”. Ez volt a tematikája az idei Salföldi Dalföld fesztiválnak (július 5-8.), amelynek középpontjában az autentikus népzene állt, de a komolyzene, jazz, néptánc, képző- és iparművészet is képviseltette magát.

Retkes Attila

A Salföldi Dalföld még fiatal fesztivál: 2014-ben hozta létre Rosonczy Kovács Mihály prímás, népzenekutató, a Hungarian Folk Embassy zenekar vezetője. Az összművészeti koncepció jegyében a koncertek mellett kezdettől hangsúlyos szerepet kaptak a kiállítások, táncházak. Kiemelten fontos, hogy a szervezők tudatosan nem engedik be a fesztiválra a kommersz világzenei és crossover-produkciókat – elsődleges céljuknak tekintik a kárpát-medencei hagyományőrzést. Erre Salföld, az aprócska Balaton-felvidéki falu – szabálytalan utcaszerkezetével, pajtáival, majorságával, közösségi tereivel – tökéletesen alkalmas. Azért is helyes ez a koncepció, mert a Káli-medence az elmúlt években annyira felkapott hellyé vált, hogy azok a sznobok, pénzes vállalkozók is felfedezték maguknak, akiknek nem fontos a minőségi kultúra. Tapolca és Badacsony vidékén járva egyre-másra találkoztam ócska programot kínáló, magukat kulturális fesztiválnak nevező, de valójában kizárólag üzleti célokat szolgáló rendezvényekkel. Ebben az értelemben a Salföldi Dalföld kuriózum, s csak remélni lehet, hogy hűséges marad eredeti célkitűzéseihez.

Szászcsávási Banda

Snétberger Ferenc és tanítványainak (a felsőörsi roma tehetségközpont növendékeinek) koncertje ékes bizonyítéka volt annak, hogy a cigányság az elmúlt évszázadokban milyen jelentős mértékben gazdagította a magyar és az egyetemes kultúrát. Snétberger gitárjátéka túlzás nélkül nevezhető költőinek: a cigány és a dél-amerikai hagyományból, illetve a flamencóból merítve, de azon messze túllépve új dimenziókat nyit meg. Csaknem ugyanilyen értékesnek bizonyult Debalina Bhowmick és a Folks of Bengal autentikus indiai koncertje, amely a cigány kultúra legősibb, évezredes gyökereire világított rá. Bengál – mint önálló történelmi, kulturális és földrajzi régió – dallamkincse felfoghatatlanul gazdag: ugyanazt a dallamot több száz, olykor több ezer variánssal tudják megszóltatni. Nem éreztem viszont szerencsésnek, hogy ez a kamarazenei ihletettségű, elmélyült figyelmet igénylő produkció szombat estére, a fesztivál „legbulizósabb” időszakára került. Péntek este viszont tökéletesen helyén volt és nagy sikert is aratott a moldvai, gyimesi, balkáni, sőt időnként török „bulizenét” játszó Csángálló együttes lemezbemutató koncertje, amelynek a zivataros idő miatt Tőke Gyula pajtája adott otthont.

Az általam látott produkciók közül messze kiemelkedett a Szászcsávási Banda koncertje és táncháza. A Maros megyei faluban 1967 óta működik profi cigányzenekar – a mostani már a harmadik generáció. Jelenlegi összeállításukat két prímás, egy kontrás (brácsás), valamint harmonikás és nagybőgős alkotja. A szászcsávásiak muzsikája azért különleges, mert egyrészt a faluban kiváló dalárda működik, amihez ők szolgáltatják a hangszeres kíséretet; másrészt magyar, román és cigány közönséget egyaránt ki kell szolgálniuk, így repertoárjuk különösen széles. A banda az egyik utolsó hiteles képviselője annak az ezeréves magyar vonós népzenei hagyománynak, amelyet a városi publikum az elmúlt tizenöt évben az Utolsó Óra programból ismerhetett meg. Hangszerjátékuk egyszerre fölényesen magabiztos, poétikusan lírai és érzelemgazdag. A zenei programot egy-egy tánc virtuóz bemutatásával színesítették, ami ízelítőt adott egy – sajnos már letűnt – kultúra szépségéből, életigenléséből.