47 perc, 168 év

Rövid játékidejű, de értékes lemez. Barenboim több fiatal muzsikust is kiemel együtteseiből. A West-Eastern Divan Zenekarban feltűnt Kian Soltani csellistával több felvételt is készített, s most Cristina Gómez Godoy oboaművészre esett a választása a Staatskapelle Berlinből. A  West-Eastern Divan Zenekar közreműködésével Mozart és Richard Strauss oboaversenyeit vették lemezre a Warner kiadónál. 

Zay Balázs

Nagy távolság van időben a két komponista közt, 168 év. Mozart 19 évesen, Strauss 81 esztendős korában írta oboaversenyét. Ám a kapcsolat szoros közöttük, Strausshoz nagyon közel állt Mozart zenéje. Négy szimfóniát vezényelt lemezre, ezek közül két Beethoven mellett kettő Mozarté, a két utolsó, plusz A varázsfuvola nyitánya. A rózsalovag tulajdonképpen Mozart, elsősorban a Figaro házasságának világát idézi fel. Majdnem ugyanannyi a korkülönbség a művészek közt is. Gómez Godoy 22, Barenboim 80 éves. 

A lemez igazolja a logikus prekoncepciót: Gómez Godoy kiemelkedően tehetséges fiatal oboista, Barenboim pedig a legmagasabb fokon muzsikál, hagyományos stílusban, kevesebb egyedi megoldással, váratlan fordulattal, ám megfelelve minden abszolút elvárásnak. Legnagyobb erénye a nagyon puha hangzás, mely az alapjában véve súlyosabb szimfonikus jelleghez mégis valamilyen könnyedséget ad. S ehhez egy plusz: a West-Eastern Divan Orchestra teljesítménye fokozatosan nő, s nem érezni lényegi elmaradást a folyamatosan működő, nagy zenekarokhoz képest. Ebben szerepet játszik bizonyára a fiatalok egyre magasabb hangszeres tudása, s az, hogy az újak már egy érlelődő együttesbe csöppennek. 

 

 

A két koncert felvétele megállja a helyét a legjobbak közt. Ami Mozartot illeti, Barenboim vastag hátteret ad, inkább Böhmhöz (Gerhard Turetschek) és Karajanhoz (Lothar Koch) áll közel, de mind Böhm sajátos osztrák kedélyességénél, mind Karajan vízszintesen kötöttebb, de térbeliség szempontjából nagyon differenciált hátterénél egységesebb. Míg Böhm az I. tétel bevezetésében egy kis zenei egységen belül több színt hoz, ő inkább ennek egységességére helyezi a hangsúlyt. Ami például Marriner két felvételét illeti (Neil Black, Heinz Holliger), ezek inkább kamarazenekari fogantatásúak, de még abból az időből, amikor ez a mainál közelebb állt a szimfonikushoz. Viszont a szólista részével kapcsolatban más a helyzet, Gómez Godoy közelebb áll Blackhez és Holligerhez, gyorsabb, flexibilisebb, igazán fiatalos, közel áll a madarak vidám énekéhez.  

Strauss Oboaversenye 1945-ben keletkezett. A Pittsburghi Szimfonikusok szólóoboistája, John de Lancie épp Garmischban szolgált katonaként, ahol Strauss lakott. Meglátogatta a zeneköltőt, akitől megkérdezte, nem gondolt-e arra, hogy oboaversenyt írjon. Azt válaszolta, nem. Ám nemsokra rá csak írt egyet. Nem volt messze a mozarti világtól a Capriccio után. Szegény de Lancie azonban hiába kapta meg Strausstól az amerikai bemutató jogát, időközben másik zenekarhoz szerződött, ahol a principálisának járt a premierjog, így csak 18 évvel később adta elő a neki köszönhető darabot. Az ősbemutatót a jeles svájci Bruckner-dirigens, Volkmar Andreae vezényelte. Érdekes, hogy Barenboim ebben a versenyműben retrósabb felfogású, ha nem is vastagon, de a romantikus megszólaltatás szimfonikus hangzásával ragadja meg a darabot. Így a közeli Capriccio vékonyabb és áttetszőbb rokokó jellegét az alapvető straussi hangzásvilágban valósítja meg. Ez adekvát, mivel a darabban akadnak kifejezetten korai művekre utaló részek, így az I. tétel közepén például a Till Eulenspiegel juthat eszünkbe. Barenboim homogénebb hangzást preferál, mint a karmester nélküli felvételén Holliger, vagy szintén Koch szólójával Karajan. A fiatal spanyol oboaművésznő eleinte inkább a folyamatosságra, a sima és egységes hangzásra helyezi a hangsúlyt, majd él a variációk és színek nyújtotta lehetőségekkel, tanúságát adva annak, hogy valóban kimagasló hangszeres tudással rendelkezik. 

 

Kiadó: Warner Classics 

Katalógusszám: 9029507760