„Annyi asszonysorsot éltem végig…”

A haragvó Boleyn Anna ökölbe szorított keze, a földön kúszó Melinda megtört figurája, a kacéran mosolygó Rosalinda szemvillanása vagy a már életében szentté váló, a földi léttől búcsúzó Erzsébet lehulló köpenye… Felejthetetlen pillanatok Csavlek Etelka alakításaiból. Különleges érzékkel keltette életre a legkülönfélébb hősnőket, hangban és játékban egyaránt hitelesen. S hogy mennyire emlékezetesek a szerepformálásai, talán az is bizonyítja, hogy májusban a Halhatatlanok Társulatának tagjává választotta a közönség, azon előadók sorába, akik tehetségükkel, a nemes célok melletti kiállásukkal, valamint a rendelkezésükre álló eszközökkel sokat tettek a kultúráért, a művészetért és a társadalomért. Az énekesnővel a díj kapcsán beszélgettünk zenei és keramikusi pályáról, szerepekről, figurákról, ars poeticáról. 

Réfi Zsuzsanna 

- Már a legelső alakításainál dicsérte a kritika szerepformálását, színpadi jelenlétet. Pedig korábban, a korong mellett nem hiszem, hogy színészi órákat vett… 

- Békés András rendező is azt kérdezte a Boleyn Anna után, amikor ökölbe szorított kézzel fenyegetem a börtönben meglátogató Seymourt, hogy hol tanultam ezt. Majd az iránt érdeklődött: nem akarok-e rendezni. Azt feleltem, eszemben sincs, az nem az én asztalom. Sehol nem tanultam a játékot, egyszerűen csak mindig igyekeztem azonosulni azzal a szereplővel, akinek a bőrébe bele kellett bújnom. Amikor például Seymourra emeltem az öklömet, ezt sugallta számomra egy zenei effekt, s magának a figurának a lelkülete. Akkor attól a mozdulattól még magam is megijedtem. Ösztönös volt, akárcsak az, ahogyan Melindaként Bánkhoz kúszom. Vagy ahogy a Grófné szerepében, diktálás közben cinkosan odaguggolok a székben ülő, levelet körmölő Susanna mellé…   S bár valóban harmincötévesen, diplomás és sikeres keramikusként lettem az Operaház énekese, nem volt bennem félelem a színpadtól. Olyannyira nem, hogy elvállaltam a Tosca-beállást még úgy is, hogy egyetlen nagyszínpadi próbát sem tudtak biztosítani. Figyeltem a többi Floriát, megtanultam a mozgásokat, s az első előadásom le is zajlott rendben, egyedül az Angyalvárról való leugrásban ment ki mindkét bokám, azt ugyanis nem ártott volna gyakorolni… Bár a díszítők próbáltak tanácsokat adni a szünetben, az első kísérletem kissé félresikerült. Aztán Cavaradossim, Kelen Péter mutatta meg, hogyan lehet egy lábbal előre lelépni, elegánsan úgy esni, hogy ne sérüljön meg az ember.   

- Spinto és drámai szoprán, lírai és koloratúr szerepeket, sokféle hangi adottságot igénylő, ezerféle nőalakot formált. Mely előadásokra emlékszik vissza szívesen? 

- Minden szerepnek és alakításnak megvolt a  maga varázsa. Az összes előadáson akadtak olyan pillanatok, amelyek emlékezetessé tették az adott estét. Ilyen volt az operai debütálásom is, a Parsifal egyik Viráglánya, amelynek Ferencsik János volt a karmestere. Nem volt könnyű táncolva bűvölni a lovagot, s közben a dirigensre is figyelni, megtartani a megfelelő ütemet. Nem is jártunk sikerrel, Ferencsik közölte velünk a próba végén, hogy úgy énekelünk, akár a máriabesnyői kántálóasszonyok. Akkor nagyon leforrázottan ácsorogtunk a színpadon mind a hatan, viszont ez juttatta eszembe azt a nógrádi templomi fellépést, amikor a misére ünneplőben érkeztek a parasztasszonyok, kendőbe burkolózva, kezükben rózsafüzérrel, sok alsószoknyás, a tetején fényes, színes selyemszoknyával, amely minden lépésnél ringott jobbra-balra. Így született meg a korong mellett a máriabesnyői kántálóasszony kerámia figurája, amelyet Ferencsik - hatunk nevében - megkapott a premierre, és mint később kiderült, nagy örömet okozott neki. 

 

(Mozart: Figaro házassága - Grófné)

 

- Érdekes ugrások is jellemezték a pályáját, hiszen Wagner után rögtön Verdi következett, ráadásul A lombardok Giseldájának extrán nehéz szerepe. 

- Először az anya, Viclinda figuráját kaptam. Akkoriban Sass Sylvia és Tokody Ilona énekelte Giseldát, de mindkettőjüknek külföldi elfoglaltságai voltak, viszont a produkcióval vendégszereplésre készült a színház Dresdába és Berlinbe. A Verdi-opera mellett a Ljubimov rendezte Don Giovanni szerepelt még a turné programjában. Így kettőnket: Pitti Katalint és engem jelöltek ki még erre a szerepre. Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor először átnéztem a kottát. Szerencsére Patkó József, aki korrepetitorként rendszeresen átvette velem a szerepeket, azzal nyugtatott, ha azt látja a próbáink során, hogy nem boldogulok vele, ő lesz az első, aki ezt jelzi. Ez kellett ahhoz, hogy ne legyek görcsös, hogy sikerrel lépjek ebben az operában színpadra, s aztán nagyon meg is szerettem azt a figurát.

- Említette Sass Sylviát, akivel együtt voltak a zeneakadémiai előkészítőn. 

- Sylvia már akkor is csodálatosan énekelt. Sőt, olyan dolgokra is képes volt, amit mi, előkészítősök, bámulattal figyeltük. Egy alkalommal például bejött egy fiú, aki zongoraversenyt akart gyakorolni, Sylvia pedig leült a másik hangszerhez és felajánlotta, hogy ő majd játssza a zenekart. Később ő már rögtön operatanszakos lett, én pedig lemondtam a zeneakadémiai folytatásról. Ekkor már ismertem a későbbi férjem, s végzett, elismert keramikus voltam, így lefejtettem magamról az énekesi álmaimat. 

- S mi keltette ezeket ismét életre? 

- Egy kiállításon, amelyen népdal ihlette tál is szerepelt az alkotásaim között, úgy döntöttem, a megnyitón én magam énekelek. Eltelt ugyanis hét esztendő, s egyre jobban hiányzott a zene. Abban is szerencsém volt, hogy Pauk Annát ajánlották énektanárnak, akivel remekül dolgoztunk, s aztán ő kérte meg unokaöccsét, Polgár Lászlót, hogy jöjjön el egy koncertemre… Amely után már Mikó András főrendezőhöz ajánlott meghallgatásra. Örömmel jártam az énekórákra, a próbaéneklések sorára, míg végül sikerült bekerülnöm az Operaházba, 1982-ben. 

- Hamar érkezett az első külföldi felkérés is, egy Bánk bánnak köszönhetően… 

- Műsorváltozás volt, Bozay Attila Csongor és Tündéje helyett került színre Erkel operája, én pedig a szünetben, a függöny előtt csodálkozva hallgattam a brava-kiáltásokat a nézőtérről. Kiderült, egy francia úrtól és a barátjától származtak, ők indították el arra a meghallgatásra, amelynek a párizsi, Zeffirelli-rendezte Traviata címszerepét köszönhettem. Erre a premierre aztán a világ rengeteg operaigazgatója, intendánsa volt kíváncsi. Az előadást követően megénekeltettek Terence McEwennek, a San Francisco-i opera igazgatójának. Ezt a meghallgatást a párizsi opera titkársága szervezte, s a próbaéneklésnek a Châtelet Színház adott helyet. Ha eszembe jut a története, máig nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. A Traviata nagyáriája után ugyanis Terence McEwen arra volt kíváncsi, tudom-e Pamina áriáját, amire az volt a válaszom, hogy igen, csak nincs nálam kotta. Mindenki elindult keresni egyet az épületben, de hiába. Végül a francia zongorakísérő azt mondta, ő lekíséri fejből. El is kezdtük, s a felénél jártunk, amikor szegény eltévesztette a hangnemet, és különleges hangokat produkált a hangszerén. Én pedig azt éreztem, hogy vagy sírva kirohanok a színpadról vagy nem törődöm vele, mit játszik, hanem folytatom, ahogy Mozart leírta. Végül aztán visszatalált az eredeti hangnemre és sikeresen befejeztük együtt az áriát. Terence McEwen nevetve jött fel a színpadra, azzal, hogy nem hagytam magam eltéríteni. Gratulált az szép hangomhoz, az atmoszférateremtő képességemhez, s hozzátette, örülne, ha San Franciscóban üdvözölhetne. Paminára és Fiordiligire hívott. Később akadtak volna még további tervei is velem, sajnos azonban beteg lett, így távoznia kellett. Utolsó, egy újságnak készült interjújában, amikor azt kérdezték tőle, hisz-e az opera jövőjében, azt válaszolta: “hogyha lesznek még olyan énekesek, mint Csavlek Etelka, akkor a műfaj élni fog…” 

 

 

   (Wagner: Tannhäuser - Erzsébet)

 

- Partnereitől tudom, nemcsak a közönségre, hanem sokszor rájuk is nagyon erősen hatottak az alakításai. 

- Emlékszem a Don Carlosra, amikor Erzsébetként búcsúztam a Molnár András által  életre keltett trónörököstől, ahogy elkönnyesedett a szeme… A kedves nőalakjaim közé tartozik a Tannhäuser Erzsébete, ami valami csoda volt, nagyon jó partnerekkel. Remek érzést jelentett egy ilyen önfeláldozó, tiszta hősnőt életre kelteni, mint Erzsébet. A címszerepet szintén Molnár András alakította ebben a Szinetár Miklós rendezte darabban. Amikor beállította az első házi színpados próbán az egyik jelentet, szintén átélhettem egy ilyen pillanatot. Wolfram Sólyom-Nagy Sándor volt, s amikor énekeltem azt az utolsó áriát, láttam, ahogy egyre jobban fényesedik a szeme. Hirtelen leállt a próba, Sanyi kiment, s aztán amikor visszatért annyit mondott: bocsánat, előfordul az ilyesmi… Mindkettőnkre ilyen hatást gyakorolt ez a jelenet. Még ma is bennem él ennek a Wagner-operának a vége, ahogy távozom. Ahogy leveszem a köntösömet, az számomra olyan volt, mint amikor egy pillangó kilép a bábjából. Leveti a földi terheket, elmegy… S ilyenkor jut eszembe a kerámia, annak a plasztikája, ahogy kibújok a köpenyből, hogy meddig húzom magam után, mikor engedem el. Annak is megvan a maga bánata. Annyi asszonysorsot éltem végig, olyan jó volt mindegyik nőalak bőrébe belebújni. Az volt a szokásom, hogy mindegyik szerepem kottáját aláírattam a partnerekkel, s eltettem emlékbe. A Bánkomon ott van Simándy, Vámos, Melis, Pál Tamás kézjegye, de mindegyik darabban akadtak felejthetetlen, rám is nagy hatást gyakoroló partnerek. 

- Sokszor lett az operai figuráknak később agyagba öntött élete? 

- Igen, sok szereplőt teremtettem ily módon is újjá. És sosem tudok két ugyanolyan figurát készíteni. Mindig a  szeme a legfontosabb. Igaz, hogy hurkapálcikával alakítom ki, azaz csak egy-egy lyuk, mégis azt érzem, ahogy elkészül, akkor már megtelik élettel. Ha megvan a szempár, máris lehet vele beszélgetni, kitalálni közösen, milyen legyen például a száj. Kő Pál szobrászművész mondta egy korábbi rádióinterjújában, hogy nézi a szobrát és érzi a hatását, ami rá is visszasugároz. Ezt érzem én is. Dolgozom a figurán, aztán kicsit elköszönök tőle, másnap megint folytatom, mert annyi jót ad, olyan jó érzés csinálni… 

- Régebben születtek unikornisok, pegazusok, népmesei figurák. Most milyen világot teremt a műhelyében? 

- Az opera, a népdalok, a mesék, a humor kiapadhatatlan kincsestár, rengeteg ötletet ad. Jól érzem magam ebben a világban, otthon vagyok benne. Egyik régebbi kiállításomon azt írták a vendégkönyvbe: “úgy érezzük magunkat, miközben végigsétálunk munkái között, mint amikor kisüt a Nap.” Vagy azt : “ végigmosolyogtuk a kiállítást.” Most Tihanyi M. Zsuzsanna keramikus művészkolléganőm, meghívott egy facebook-kihívásra, játékra, amelyen hét napon keresztül hét munkámat mutatom be. Sok ember látta-látja ezeket a figurákat, és a visszajelzések nagyon szeretetteljesek. Azt érzem, hogy az idő szerencsére halad szépen előre, csak egy gond van: lassul a tempó… Énekelni már nem énekelek, de kerámiáim őrzik az átélt sok szép emléket, élményt. Szerintem a lényeg az, hogy egészség legyen és béke. Most nagy örömet okozott, hogy az operaénekesi énemre is még ilyen sokan emlékeznek, és az egykori alakításokért a Halhatatlanok közé választottak. Meglepett a voksolás és boldoggá tett!